Finoman ellenőrzi a hibátlan sminkjét, megdicséri a frizurámat, aztán a Pezsgőáriát dúdolgatva érdeklődik a pincértől, korai-e délelőtt tizenegykor egy pohárka „buborékos nedű”. Koccintás, kortyintás, majd elkomolyodva említi, annyit hibázott, szenvedett élete hatvanhét esztendeje alatt, hogy kötelessége megosztani másokkal az útközben szerzett „tudományát”: nem kell megfelelni, csak élvezni a létezés minden percét!
Töredékek
1957 – rettegés. A kétéves kislány felzokog az agresszív csengetés hallatán, az édesanya elsápad, az apa a mosdóba rohan. Borcsa ma sem érti, hogy a vékony, de széles vállú édesapja hogyan fért ki a lichthof ablakán, de mire betrappoltak a fogdmegek, hogy elhurcolják a forradalomban játszott szerepe miatt, hűlt helyét találták. (Az apa Amerikában kötött ki e sikeres szökés után néhány évvel, de korán meghalt. Gyönyörű, érzelmes levelek maradtak utána.)
1982 – boldogság. Borcsa huszonhét éves, karcsú, magas, angol–német szakos tanár. Már nem törődik az édesanyja és a nevelőapja durva kritikáival, keresi az útját meg a párját. Csakhogy egy idealizált apaképhez hasonlít mindenkit… Szerencse, hogy egy nyelvtanároknak szervezett továbbképzésen kiragyog a társai közül, amire felfigyel Péter, a húsz évvel idősebb, remek humorú főiskolai docens, miközben az angoltanítás új módszereibe avatja be a csapatot. Romantikus randevúk, hajnalig tartó beszélgetések, majd amikor 1982 karácsonyán összeházasodnak, Borcsa a föld felett lebeg, és nem érdekli, hogy a nevelőapja szerint csak a fiatalságával hódíthatott meg egy okos férfit. 1990-ben még boldogabb, hiszen megszületett Peti, az egyetlen fiuk. Borcsa harmincöt éves, Péter ötvenöt.
1997 – világvége. Hideg, szél, eső. Borcsa a rákoskeresztúri temetőben áll a férje sírja mellett. Amikor a koporsón keményen koppan a föld, kis híján összeesik. Itt a világvége, gondolja, majd eszébe jut a hétéves kisfia, aki négy nap múlva kezdi az iskolát… Hallani véli a férje hangját: „Szeretlek, apád és én együtt drukkolunk neked ideföntről! Everything is going to be all right!” (Minden rendben lesz!)
Ha a kamasz uralkodik
– Péter azt súgta, összpontosítsak a „közös művünkre”, a fiunkra. Imádtam is Petit, mindent megadtam neki, és teremtettem köré egy angol nyelvű világot. Hétvégén angolul beszéltünk, a filmeket eredeti nyelven néztük, összebarátkoztam egy walesi házaspárral, a fiam később többször nyaralt náluk. Büszke voltam, amikor tizenöt évesen nyelvvizsgát tett, de három évvel később nagyon szégyelltem magam, mert hiába vállaltam rengeteg magántanítványt az iskolai munkám mellett, képtelen voltam annyit keresni, hogy angliai egyetemen tanuljon tovább. És az én Petikém, aki nem az édesapja kedves humorát, hanem anyám kemény természetét örökölte, bizony őrjöngött. Fejemhez vágta, hogy az okos özvegyek tudatosan keresnek pénzes élettársat, hogy a gyereküknek jobb legyen. Pedig miatta éltem úgy, mint egy éjjel-nappal robotoló apáca! Bizonyítani akartam anyámnak is, aki a nyakamra ültette a rémes nevelőapámat, hogy én fel tudom nevelni a fiamat férfi nélkül, közben nem vettem észre, hogy a kamasz gyerekem uralkodik felettem. Bár azt elértem, hogy jelentkezzen egy hazai informatikai főiskolára, és életében először anyám is segített. Odabökte az unokájának, hogy egy vasat sem kap tőle, ha nem tanul tovább. Peti diplomaosztóján sírtam. Az örömtől? Vagy megéreztem, hogy rövidesen lelép?
