A mostani kicsiknél már az alsó tagozatban kimutatható, hogy míg jelentős vizuális ismereteik vannak, a megnevező képességük nem alakul ki. Ez főleg az egész korszakunkat elöntő vizuális világ (kultúrának nem nevezném) bűne. A gyerekek őszintén be nem vallott óraszámban látják a reklámokat, nézik a meséket, mesesorozatokat, plusz a többi, egyáltalán nem nekik való tartalmakat. Most a „nagymenőség” nem a cigi meg a szesz. Hanem hogy kinek mit engednek megnézni, vagy mennyi ideig hagyják számítógépen játszani. Ha a családban egyáltalán létezik ilyen tilalomfa.

Ha a szülő csak egy-két népszerű mesefilm elé odaülne, és megfigyelné a filmek vágási sebességét – ez az álló képek aránya, amikor nem mozog semmi a képen a mozgókhoz viszonyítva –, kiderülne, hogy három másodpercnél hosszabb vágás ritkán fordul elő. A néző, a gyerek egyetlen képen sem tud megpihenni. Kimutatták, hogy az ilyen sebességű ingerek „figyeléséhez” nem kell az agykéreg. Ehhez a képi sebességhez elég egy reflexes, automatikusan működő rendszer. Erre építenek. Ördögi. 

Látszólag figyel a gyerek, de utólag kiderül, hogy nagy részük fel sem fogja a látottakat. Visszamesélni végképp nem tudja. Miért? Mert a vizuális jelenetek, elemek, részletek a gyerekek számára túl gyorsan váltakoznak. A gyerek idegrendszerének nincs ideje az egymást követő képekhez a megfelelő szót, kifejezést hozzákötni, azzal összekapcsolni. 

Oka ennek az is, hogy a mai gyerekek legtöbbje sok esetben a hallott szó (passzív szókincs) jelentését sem tudja. Ehhez mérten az aktív, a gyerek által ténylegesen használt szótárkészlete, azaz a szókincse szegény. Már emiatt is nehezebben fejezik ki magukat.