Csupa játékosság. Játsszunk akkor! Feldobok szavakat, aztán kiderül, melyikük hogyan kapcsolódik hozzájuk. Mennyire ugyanúgy, és mennyire másképpen. Azt mondom, legyen az első: most.
Anna: Ó, nem lesz ez így túl pozitív felütés. Mert mi a jó a mostban? Háború van, vírus van, az árak az egekben… Persze kirángatom én magam mindig a szorongásból, de most úgy érzem, feladattá vált jól lenni. Már nem jön csak úgy magától.
Nóra: Igen, én is szoktam gondolni rá, milyen felhőtlen életünk volt korábban, mondjuk, a gimnáziumi éveinkben, és milyen sunyin más lett, milyen észrevétlenül alakult ilyen fenyegetővé a világ. De nekem is megvannak a magam praktikái, a lovaim például mindig ki tudnak szakítani a világ rosszabbik feléből.
Péter: Nekem a mostról az jutott eszembe, hogy itt az ősz. Erről meg a Petőfi-vers: „Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem.” Érdekes, hogy nem mindig éreztem így, de most kifejezetten örülök neki. Hat éve, a hetvenedik születésnapom után azt mondtam, hogy mivel bárhogy nézem is, olyan nagyon sok már nincsen hátra, én nem vagyok hajlandó hülyeségekkel foglalkozni, meg azon gondolkodni, melyik hazugság a nagyobb: amelyik az egyik fülemen megy be, vagy amelyik a másikon? Ebbe bele lehetne őrülni. De itt az ősz, és végre felvehettem ezt a szép pulóvert, nem is tudom, mikor volt utoljára rajtam ezelőtt. Meg tegnap délután négy órakor bejött az az iszonyú felhőszakadás Pest felől. Hogy én annak is mennyire örültem! Kicsit azért megijedtem, hogy a maradék almát is le fogja verni szegény almafáról, mert idén nagyon kevés termett rajta, de ma reggel kimentem, megnéztem, és egyetlen darab sem esett le róla! Ez egy következő kis öröm volt. Látni újra, hogy a természet olyan magától értetődően teszi a dolgát. Hogy a természet nem hazudik. Vajon mikor írta ezt a gyönyörű verset Petőfi? 1848 novemberében. Ugyanez volt, mint amit most a lányok mondanak, háború, forradalom, zúghatott ezektől rendesen az ő feje is. De megállt, és körbenézett. És ezt látta. Így kéne. Én annyira beleszerettem a természetbe az utóbbi időben.
Nóra: Én ugyanígy vagyok a természettel. Az állatokkal különösen. Tőlük egyszerűen nem lehet negatív energiákat kapni, ők az én nyugtatóim. De anyu (Papadimitriu Athina színésznő – a szerk.) is ilyen. Tessék, felolvasom, amit a családi Messenger-csoportunkba írt épp az előbb: „Kimentettem egy pókháló karmai közül, és ráhelyeztem egy levélre. Kicsit sokkos még, de mindene ép. Nem megy át a kép. Egy tücsök.” Szóval volt honnan örökölni ezt a természetőrületet.
Legyen akkor a következő szó: apu.
Nóra: Ez nehéz, mert nyilván a legtöbben azt mondják a saját apukájukra, hogy ő a legfantasztikusabb. De az a helyzet, hogy a miénk tényleg a legjobb apu a világon. Csakis szuperlatívuszokban tudunk róla beszélni, minden tekintetben példakép nekünk. És a mai napig mindig találok valami újabb szempontot, hogy miért. Tegnap például az jutott eszembe, mennyien kérdezik tőlem, hogy tudtam megőrizni magam a bulvárral szemben, hogy tudtam ilyen „normális” maradni. És rájöttem, ez is aputól jön. Azt láttam, amikor ő az ország egyik legnagyobb sztárja volt a Szomszédok idejében, hogy mindig megmaradt olyan egyszerű, tiszta, civil önmagának, aki mindig is volt. Nekem ez a mintám, ezért is tudtam már a pályám elején is meghúzni bizonyos fontos határokat. Lettek is belőle balhék néha, de megérte, hogy tartottam magam.
Anna: Igen, az én életemben is újabb és újabb szempontokból derül ki, milyen csodálatos apukám van. Ötéves a kisfiam, és azóta rengetegszer, folyamatosan elkövetem azt a hibát, hogy megpróbálom nevelni. Aztán hamar eszembe jut, hogy mondhatok bármit, úgyis csak azt figyeli, annak a példáját fogja követni, amit teszek, ahogy viselkedem vele. Mindig eszembe jut, hogy apu szinte soha nem veszekedett velünk, nem kiabált úgy, ahogy adott esetben én éppen kiabálok Karesszal. És akkor abba is hagyom gyorsan. Ő arra tanított, csakis az a fontos, hogy úgy éljek, hogy attól én boldog legyek, és a gyerekem is boldog legyen tőle.
Péter: Nekem a saját apám jut eszembe. Mostanában gyakran gondolok rá. Biztos az öregség teszi… Nagyon korán elment, akkor, amikor Nóri még az anyukája hasában volt, így nem is láthatta őt. Én is keveset találkoztam vele, túl keveset, pedig igazán sokáig együtt éltünk. De rengeteget dolgozott. Egy kisvendéglőt vezetett, anyámmal csinálták ketten. Apám reggel kilenc körül elment, aztán az este tíz órai zárás után jött haza. Mégis, egyre több mindenről jut eszembe, hogy bizonyos dolgokra hogyan reagált… Ő sem nevelt engem közvetlenül soha, hanem példát mutatott. Soha nem fenyegetőzött, nem szabott ki rám büntetést. Ahogy én sem a lányokra. Ők mindig érezték rajtam, ha valami olyasmit csináltak, ami nem volt rendben, mert akkor én elvonultam. Azt hitték, ők a felelősek, én meg azt gondoltam, én vagyok a hibás, nekem nem sikerült valami. Egyetlenegyszer kaptam apámtól maflást, valamikor ’56 után. És szintén egyetlenegyszer fordult elő, hogy Annának lekevertem egyet. Olyan tizenhárom éves lehetett. Akkor két napig nem tudtam se enni, se inni, olyan rosszul éreztem magam.
Anna: Tényleg? Én meg arra emlékszem, hogy tudatosan feszítettem az utolsó utáni pillanatig a húrt. Bicskanyitogatóan szemtelen voltam…
Péter: Igen, de ezen kívül, bármikor bárki kérdezi tőlem, milyen volt Anna és Nóri lázadó kamaszkora, kissé szemlesütve válaszolom, hogy tudomásom szerint nekik olyan nem volt. A fenti momentumon kívül nem emlékszem nagy drámákra.
Ha dráma, akkor legyen a következő szó: színház.
Anna: Én nagyon rosszul jártam a Coviddal… Hároméves volt a kisfiam, amikor vissza tudtam volna menni játszani, de akkor jött a járvány. Így tulajdonképpen öt éve gyesen vagyok, összesen két darabban szerepelek, úgyhogy nem mondhatom, hogy halálra dolgozom magam. Volt időszak, amikor nagyon sok volt a munka, annyira, hogy kicsit már kezdtem is elveszíteni a lelkesedésemet, de most már kifejezetten hiányzik. Főleg így ősszel, amikor az évadnyitó társulati ülések szoktak lenni. Azt én mindig úgy vártam, imádtam! De hiába indul el bennem amolyan pavlovi reflexként minden szeptemberben az a jófajta izgalom, évek óta nem történik ilyenkor semmi. Már csak azért sem, mert régóta szabadúszó vagyok. Pedig rengeteg energia, érzés, friss tapasztalás dolgozik bennem, pláne anyaként, és lassan negyvenéves nőként, amiből olyan jó volna megmutatni valamit a színpadon. De egyelőre nem igazán jönnek a lehetőségek.
És mit lehet ilyenkor tenni? Épp te mondtad egyszer, hogy apukád arra tanított, soha ne kopogtass munkáért, mindig várd meg, hogy mások kopogtassanak nálad.
Anna: Igen, és nem is kopogtatok, de muszáj lesz kicsit többször megmutatnom magam, bemutatókra járni, beszélgetni. Másképp ezt nem lehet, akkor sem, ha inkább szeretek bekuckózni otthon. Egyébként furcsa, mert épp most mondta egy kolléga, hogy sokan azért nem hívnak, mert az a kép él bennük rólam, hogy reggeltől estig dolgozom, úgysem érnék rá… Kiderült, hogy a közösségimédia-beli jelenlétem ilyen csalóka. Mert az ember kitesz magáról egy-egy fotót, amikor részt vesz egy kampányban, egy jótékonysági eseményen vagy hasonlón, csakhogy ezek nem munkák, mégis úgy tűnhet, hogy az illető mindenhol ott van. Pedig sajnos nincs.
Nóra: Én kicsit más irányba kacsingatok mostanában, és ezért – amellett, hogy persze vannak futó előadásaim – tudatosan kevesebbet szerepelek színpadon. A film izgat nagyon, ott is a kamera másik oldala.
A rendezés?
Nóra: Igen. A filmszínészet mellett. Persze ehhez rengeteget kell még tanulnom, hiszen az is egy külön szakma, de nagyon szívesen tanulok. Kevesen tudják, hogy hat éve már jelentkeztem az akkori SZFE filmrendezői szakára, sőt el is jutottam az utolsó rostáig, ami elég nagy szó. Aztán a negyedik fordulóban ott álltam a felvételi bizottság, azaz sok neves filmes szakember előtt, és megkérdezték tőlem: oké, de ha felveszünk, abbahagyod a színészi pályát, vagy mi a terved? Épphogy elkezdődött akkor a karrierem, hát persze hogy rávágtam, dehogy akarom én abbahagyni. Aztán nem vettek fel… De így volt ez jól. Viszont eltettem magamban a sok pozitív megerősítést, és most újra elővettem őket. Aztán majd jöhet ismét a színház, ha úgy érzem.
Péter: Ha még lesz egyáltalán… Nekem leginkább egy kérdés jut eszembe a színházról mostanában: kinek ártott szegény, hogy három éve már, hogy nem hagyják élni? Most volt társulati ülésünk Székesfehérváron, ahol bejelentették, nagyon úgy néz ki, hogy januárra-februárra bezárunk. Ne kelljen fűteni, világítani. Cserben van hagyva a színház, a színész, a néző. Előtte meg ott volt valóban a pandémia, aztán a kérdés, hogy maszkban üljünk-e, vagy maszk nélkül, három éve így vegetálunk. Meddig kell még várni, hogy vége legyen ennek? És én meddig várhatok…? Sírnivaló dolog ez. Érdekes amúgy ez a sírás is. Nem volt szokásom, egészen az utóbbi évekig. De most bepótolok mindent. Egyre több jóbarátom megy el mellőlem, és akkor mit lehet mást tenni, mint sírni? Nyilván ez is az öregség része, az egyre gyakoribb veszteségek. De én még nem szoktam meg ezt a tehetetlenséget, ezt a nincs többé érzést, egészen elgyöngít, levesz a lábamról. Furcsa, hogy az ember lassanként maga marad.
Ide vág a következő szó: házasság. Már csak azért is, mert Nóri egészen frissen érintett a dologban, Péter, te meg sosem voltál nős…
Péter: Igen, ami azért is lehet furcsa, mert tizennégy éves koromól kezdve, amikor is először lettem szerelmes, minden lányról, akivel kapcsolatba kerültünk, azt gondoltam, ő lesz a feleségem. Ez tűnt logikusnak.
Aztán?
Péter: Aztán mielőtt eljutottunk volna az anyakönyvvezetőig, a hölgyek valahogy mindig leléptek, én meg idővel kicsit belefásultam ebbe. A lányok anyukájával, Athinával tizenhat évig éltünk együtt, de ott valahogy nem is hiányzott, hogy papírunk legyen erről. Ám hiába is lett volna, Athina pontosan ugyanúgy elment volna azzal a férfival, akibe beleszeretett. Úgyhogy erről ennyit. Közben meg olyan jó, hogy átéltem Nóri esküvőjét most nyár végén, mintha csak velem történt volna az egész. Csodálatos volt, és megható. Én nem mondom, hogy nem nagyon klassz dolog az oltárhoz vonulni, és Isten és ember előtt kinyilatkoztatni, hogy egymáséi akartok lenni. Persze azért volt egy pillanat, amikor ott ültünk a padon Athinával, és ahogy a pap a halálig tartó hitvesi hűségről beszélt, szívesen-viccesen odasúgtam volna neki: „Már ha közbe nem jön valami…”
Nóri, te most mit gondolsz erről?
Nóra: A saját házasságomról nincs még túl sok tapasztalatom, hiszen két hónapja vagyok feleség. De jártunk házassági felkészítőre a paphoz, aki összeadott bennünket, és ő nagyon fontos és szép dolgokat mondott. Olyanokat, amiket biztosan viszek majd magammal.
Például?
Nóra: Például a szeretetnyelvekről. Hogy nem mindenkié ugyanaz, de nagyon fontos megismerni a társunkét és a magunkét is.
A tiéd micsoda?
Nóra: Az együtt töltött minőségi idő és a testi érintés. De az, hogy fogadalmat tettünk egymásnak, nagyon igazi, mély és megrendítő érzés volt. Remélem, mindig emlékezni fogok erre.
Emlék. Mi a legerősebb közös emléketek, ami elsőre eszetekbe jut?
Nóra: Nekem az, amikor mindannyian összegyűltünk a kórházban aznap este, amikor Anna megszülte Kareszt. Nem is akartak beengedni, de valahogy mégis besettenkedtünk, és épp ott lehettünk, amikor lemérték a kicsit. Aztán Anna azt mondta, azon a végtelenül kimerült hangon: „Azonnal hozzatok nekem háromszögszendvicset!” Az nagyon erős közös élmény volt. Csak álltunk ott, és próbáltuk felfogni, hogy egy új emberi lény érkezett a világra és a családunkba.
Péter: Nekem a karácsonyok, a húsvétok a legerősebb emlékeim. Hála istennek nekünk mindig nagy baráti körünk volt, és húsvétkor locsolkodás után hatalmas partikat tartottunk. Sokáig kétszeresen, mert Athina miatt megünnepeltük a görög húsvétot is. Ezeknek az ünnepeknek a szentségét szeretem nagyon. Hogy nem lehet bennük kikerülni Jézust. De ha valakinek mégis sikerül, azt nagyon sajnálom, mert hit nélkül szerintem borzalmasan sivár lehet az élet.
Anna: És arra emlékeztek, amikor hármasban mentünk nyaralni Velencébe? Amikor majdnem kifogyott a benzinünk éjjel? Én tizennégy éves lehettem, Nóri tizenegy. Egy kis olasz kocsmánál találtunk nagy nehezen egy benzinkutat, de automatánál kellett volna fizetni, ami nem fogadta el apu egyetlen megmaradt tízezer lírását…
Péter: Jaj, erre nehéz lenne nem emlékezni, pláne, hogy aztán visszaültem az autóba, mérgemben beletapostam a gázpedálba, csak épp az nem jutott eszembe, hogy a benzinpisztoly benne volt az autóban, és elfelejtettem kihúzni belőle. Úgy szakadt ki az egész cső, ahogy kellett, a pisztoly nekicsapódott a kút üvegének, az ripityára törött, én meg rémülten láttam magam előtt, ahogy az olaszok mindjárt kirontanak a kocsmából, megvernek, aztán még jól sittre is vágnak. Úgyhogy menekültünk inkább, amerre láttunk, és imádkoztam, hogy legalább a határon érjünk át azzal a maradék kis benzinünkkel. Meghallgatott a jóisten, ahogy szokott, átértünk. (Nevetnek.)
És ha most egyetlen dolgot kérhetnétek tőle, mi lenne az?
Péter, Nóra, Anna (egyszerre): Egészség!
Péter: Azt szoktam mondani, csak ezt az egyet adja meg nekem, a többit már intézem magam.
Anna: Én még azt kérném, hogy mindig legyen mire várni. Vagy vágyni. Mindegy is, éppen mire, csak hadd maradjon meg bennünk a várakozás öröme.
Péter: Egyetértek. Kérjük szépen, Istenünk, hogy mindig legyen előttünk valami jó. Ne csak mögöttünk…
