– Azt álmodtam, hogy háború van Magyarországon. Nekünk, lányoknak el kellett mennünk, a papának meg a fiúknak pedig itthon maradniuk. Nem akarok nélkülük elmenni… – mondta, és potyogtak a könnyei.

Nem gondoltam volna, hogy ez a téma ennyire foglalkoztatja őt. Nem beszélünk folyamatosan a háborúról, de időről időre szóba kerül a családban. Nekem úgy tűnik, egyre súlyosabb a helyzet, miközben azzal nyugtatgatom magam, hogy a gyerekek immunisak erre, és azt se tudják, mi az a háború. 

Berni elmesélte, hogy az álmában katonákat látott, akik bejöttek hozzánk. 

Máté Gábor, a világhírű magyar származású kanadai orvos mondta, hogy nemcsak a konkrét abúzus, hanem a konstans szorongás, az állandósuló félelem is traumatizálhat egy embert. Abba bele sem tudok gondolni, mit ­élhetnek át azok, akiknek az otthonába tényleg bemennek a katonák…

Hiába nem állandó téma otthon a háború, valahogy mégis egyre inkább kezd jelen lenni az életünkben. A hírek a folyamatos eszkalációról szólnak, a rossz érzés beeszi magát az ember bőre alá. A bőség évtizedei után most egyre-másra előfordul, hogy valami nincs. Tűzifa, benzin, vagy éppen cukor. Minden család lázasan számolgatja, hogy mivel érné meg legjobban fűteni. Egy cserépkályhás barátom, aki megrendelés hiányában nemrég még abba akarta hagyni a szakmát, most ki sem látszik a munkából.

Tótágast álló viszonyok között igyekszünk megmaradni normálisnak. Talán most vesszük csak észre, mekkora dolog, hogy a vonatok járnak, a boltok kinyitnak, a színházakban játszanak. És ha már a színházaknál tartunk, egy másik barátom mesélte, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül képes színházba járni, szórakozni. Az zavarja, hogy képes napirendre térni afelett, ami felett nem lehetne. Ez engem is zavar. Luther Márton mondása jut eszembe: „Még ha tudnám is, hogy holnap a darabjaira hullik a világ, ma akkor is elültetnék egy almafát.” Az ember háborúban és békében is teszi, amire képes. A világ meg hátha mégsem hullik darabjaira.