Miközben lépkedek az általa kitalált stratégiai társasjáték tábláján, fél szemmel Juditot lesem. Erő és nyugalom sugárzik belőle, meg valami talányos, bölcs derű. A társast például azért készítette, árulja el, hogy ha meghívja magához a kollégáit – akár a polgármesteri hivatal munkatársait, akár az alapítványa kuratóriumának tagjait –, jobban megismerjék egymást. Azt tapasztalta, ezáltal összetartóbb csapattá kovácsolódnak. Juditnak nem kenyere a hatalmi szó, együtt, demokratikusan szeret csinálni mindent. Nincs lehetetlen, üzeni az életével. Mindent meg lehet oldani, és ő meg is oldotta. Egy kivétellel…
A mi szövetségünk
– A kislányomról, Zsuzsiról nyolcévesen derült ki, hogy rosszindulatú csontdaganata van. Nem akartam elhinni – idézi fel élete legszörnyűbb fejezetét. – Miután kézhez vettem a leletét, ültem az autóban, és fogalmam sem volt, hol vagyok, hogy kerültem a fővárosi kórház elé. Akkor már egy éve Kiskőrösön éltünk, de előtte Budapesten volt a székhelyünk tíz éven át. A két lányom is ott született, a Benczúr utcában nevelgettem őket, amúgy pedig a nyomdai vállalkozásunk ügyeit intéztem. Akkor ütött be a mennykő, amikor hazaköltöztünk, és éppen készültünk volna felújítani ezt a házat. A kicsinek, Zsuzsinak már hetek óta fájt a lába, vittük gyerekorvoshoz, ortopédiára, de senki nem tudott mit mondani. Végül egy belgyógyász ismerősöm azt tanácsolta, vigyük röntgenre Budapestre. Így derült ki, hogy beteg. A lányomat azonnal beutalták a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára, ahol az orvosok mindent megtettek érte. Megműtötték, combprotézist kapott, és amikor túl volt a kemoterápián, folytathatta az első osztályt. De két év múlva a kontrollvizsgálaton újabb daganatot találtak, ezúttal a csecsemőmirigyén. Zsuzsi 2001-ben halt meg úgy, hogy közben fogtam a kezét – Juditnak megremeg a hangja, de fegyelmezetten összerendezi a vonásait. – Sok mindent láttam én azon az osztályon. Hónapokig a szenvedő gyerekük mellett egy szál laticelen alvó anyákat. Kis betegeket, akiket a kemoterápia után az egyetlen rendelkezésre álló kórházi autó szállított haza, sokszor az ország túlsó felébe. És az a sok szétzilálódott házasság! Az anya fejében kizárólag a beteg gyereke dolgai, a férjéében az, hogyan fogja eltartani a családot. És a párhuzamosok lassan szétnyíltak. A mi szövetségünket azonban még szorosabbá kovácsolta a tragédia. A férjemmel mindent megbeszéltünk. Elmondtam neki, hogy szeretnék beteg gyerekeken és a családjukon segíteni, csak nem tudom, hogyan. Arra biztatott, hozzak létre egy alapítványt. Ez lett az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány. Szerencsémre csupa segítőkész emberrel találkoztam. Az első egy százalékot, tizenegymillió forintot, például a szabályok szerint nem vehettük fel, mert még nem voltunk háromévesek, és az adóhivatalban nyolc osztályvezető törte a fejét, hogyan tudnák mégis kifizetni nekünk. Végül az egyetemnek utalták át a pénzt, azzal a kikötéssel, hogy csak a mi alapítványunk igényei szerint szabad felhasználniuk. Mi pedig átadtuk a Tűzoltó utcai orvosoknak a lehetőséget, ők műszereket rendeltek rajta.
Azóta vettek kisbuszt is, és az alapítványnak dolgozik egy elkötelezett sofőr, aki steril körülmények között szállítja a gyerekeket a kezelésekre és haza. Vásároltak egy lakást is a kórházzal szemközt, amelyben tíz vidéki édesanya tud ideiglenesen lakni, amíg a gyerekük meggyógyul. Találtak a kórháznak egy kiváló gyógytornászt, aki kidolgozott egy játékos vízitorna-terápiát is azoknak, akiken ortopédiai műtétet hajtottak végre. Néhány éve pedig megépült az utolsó vágyálom, a rehabilitációs ház Kiskőrösön. Judit óriási kitartással minden kitűzött célját elérte az elmúlt húsz esztendőben.
– Mindez persze nem sikerült volna, ha nincsenek mellettem csupa szív, segítőkész emberek. A kuratórium tagjai, a támogatóink első szóra mellém álltak. Évente kétszer összejövünk a munkatársaimmal itt, nálunk, mindenki elmondja az ötleteit, aztán megvacsorázunk, és játszunk egy nagyot. Sokan kérdezik, hogy van lelkierőm újra és újra átlépni annak a kórháznak a küszöbét, ahol a lányom meghalt. Hát nem könnyű. Még a rehabilitációs házba is keveset járok be, pedig itt van mellettünk. Nehezen léptem túl Zsuzsi elvesztésén. Egy ideje azonban már a nagylányom, Kató intézi az alapítvány ügyeit. Jó érzés másokon segíteni, örülök, hogy most ő is megtapasztalja ezt.
