Lord Miklós válasza:
Talán mert Örkény István figyelmeztetett, hogy egymás pofán dicsérése sértésnek számít.
Adódtak azért kiszögellő esetek. Íme közülük kettő.
Volt egy boldog korszakom, amikor egymás után jelentek meg könyveim más országokban (és kontinenseken). Amikor – jóval Anglia után – az Egyesült Államokban is kijött az Apák könyve, kérdezte a kiadó, milyen neves embereket ismerek az USA-ban. Írtam egy listát. Emlékszem, Arthur Millerrel, a drámaíróval kezdődött. Elliot Aronsonnal, a szociálpszichológussal folytatódott. Valahol a közepén szerepelt Tama Janowitz, a prózaíró. Mint később megtudtam, őt kérték meg, fogalmazzon néhány ajánló mondatot a borítóra. Lelkes sorainak lényege: az Apák könyve olyan, mintha Gabriel García Márquez unokaöccse Kelet-Európában bukkanna föl.
A Száz év magány megjelenése óta GGM a kedvencem. El akartam sajátítani az anyanyelvét, részben sikerült, olvasni tudok spanyolul, szótárral. A Cien años de soledad volt az első, aminek nekiláttam. Érthető, ha sistergő boldogság járt át, amiért egy észak-amerikai írónő a bálványom legfontosabb könyvéhez hasonlítja az enyémet.
Arra nem számítottam, hogy az utána következő, különféle nyelveken közreadott munkáim mindegyikére rákerül Tama Janowitz kijelentése. Egyre torzítottabb formában. Lettem GGM távoli rokona, aki Kelet-Európába emigrált. Nevelt fia. Írótársa. Végül egyszerűen: Kelet-Európa Gabriel García Márqueze. (Itt jegyzem meg, hogy a név végi z sz-nek ejtendő.)
Kezdett kicsit idegesítő lenni ez a szűnni nem akaró márkeszezés. Nem Kelet-Európa García Márqueze akarnék lenni, hanem inkább Vámos Miklósa. Sőt, a világé is – mindig mertem nagyot álmodni. Sajnos, amikor szavakba öntöttem ezt, kitört előbb a gazdasági depresszió, majd a pandémia, végül a háború, azóta nem jött ki újabb, tőlem fordított kötet a világban. Nem szűnök meg bízni a folytatásban. Ha ennek a márkeszezés a feltétele, ok, bueno.
