Kéz alatt vettem a szomszéd faluban, négy meglett férfi kellett az ideszállításához. Öntöttvas kályha. Na jó, nem az a régi öntöttvas, vannak lemezzel kiváltott részei, de azért mégis, már küllemében azokat a régi időket idézi, amikor odakint csikorgó hideg volt, s a kis ház alacsony szobájában ingujjra lehetett vetkőzni. Igaz, a lábunkon cipő volt, nem papucs, mert az öreg ajtók alatt a réseken kegyetlenül beszivárgott a hideg. De a kályha nekitüzesedett oldalával ontotta a meleget. 

Istenem, hányféle kályhával kísérletezett apám. Cserépkályhára sose telt, vagy nem bízott benne – nem tudom. Volt felül töltős kokszkályhánk, az egészen addig működött, míg lehetett kokszot kapni. Aztán jött az egyszerű vaskályha, mély aknával – német brikettel, meg tojásszénnel etettük. 

Emlékszem, a házunk előtt mentek el a fuvarosok, szívlapáttal dobták föl, aztán meg le a szenet, nagy halom fekete gyémánt dudorodott a kocsin, s a rossz úton le-lepotyogott. Főleg tojásszén, az olyan gurulós. A gyerekek futottak a kocsi után, kosárba szedték a kincset, rohantak vele haza. Vágyakozva néztem őket az ablakból, nem mehettem velük, anyám büszke volt. Hát szénre még talán telik! – mondta, pedig dehogy telt. Azért lett a fűrészporos kályha. 

Akkor már nagyobbacska lány voltam, s ez a fűrészporos a szegények kályhája volt. Valójában egy vashordó, aminek a mértani közepébe jókora dorongot állítottunk, s körötte a hordót megtömtük fűrészporral. Le kellett döngölni erősen. Lábbal is tapostuk. Két ember kellett hozzá, nálunk apám és egy gyerek. Vagy az öcsém, vagy én. Amikor készen voltunk, a dorongot kihúztuk. A helyén maradt üres csőben belülről kifelé égett a fűrészporban a fojtott parázs. Így adott meleget.

Három hordónk volt, a pincében töltöttük meg őket. Egy hordó, egy fűtés. Mire végeztünk, mindenem fűrészporos lett. De nem csak akkor.