Az akarat erősebb, mint a szikla. És mifelénk akaratból mostanában elég sok van. Mindenki szeretne valamit, és ezek a vágyak nem találnak maguknak közös irányt. Még néhány hete sem gondoltam volna, hogy örülni fogok a körömmatricáimnak és a csillámtetkóimnak, különösen a csuklómon díszelgő fehér testű unikornist kedveltem meg. Nem állítom, hogy nem néznek meg miatta, de miután valamelyik este lementem a boltba egy vidám, rózsaszínű, masnis hajcsattal a fejemen (mert nem vettem észre, hogy a hajamban maradt), már úgy gondolom, nincs mit vesztenem és szégyellnem. Lányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból. Különösen, ha azzal nyerek egy nyugodt félórát. 

Márpedig a csillámtetkó-ragasztás eszményi időtöltés. Először is, komoly műgonddal ki kell választani a készletből a megfelelő unikornist. Utána körbe kell vágni a papiroson, le kell húzni a védőréteget, bevizezni a konyharuhát, a vizes rongyot rászorítani a hasra fordított matricára, végül húszig kell számolni. Hanna fennhangon, katonásan sorol, a tizenkilenc marad csak ki, azt valamiért nem szereti, ahelyett általában a tizenkettő repetázik, de különben csinos a számsor. Amikor eltelik a mágikus húsz másodperc, levehetjük a rongyot, a papirost, és a szőrös kezünkön (már akié az) ott mosolyog a csinos, csillogós mesefigura. Szép is, ízléses is, jól is áll.

Az akarat nagy teher, mert bánni kell vele, mert azt is megviseli, aki vágyik valamire, mert a saját vágyainkat a legnehezebb megérteni, kezelni. Hát még, ha minden új. Erre próbálom emlékeztetni magam, amikor tele vagyok tetoválással, vagy a türelmem végére érek, amikor el-elszakad a cérna.