Budapest, Kinizsi utca, BÁV-székház, reggel nyolc óra. Az egykori zálogház évek óta üresen áll, kivéve, amikor forgatási helyszínül szolgál, mint most. Ezúttal a bécsi klinika szülészeti intézetévé avanzsált. A kapu előtt, a lépcsőn néhány 19. századból szökött, megesett cselédlány. Cigarettáznak. Egyikük úgy tartja csúcsosodó hasán a kezét, akár egy valódi kismama, mint kiderül, van tapasztalata benne. Egyébként felszolgál egy étteremben, mondja, a statisztálás csak hobbi. Most éppen 1847-be kirándul, az lesz a szerepe, hogy a szülészorvos kezei között haljon meg. Megborzong, ahogy kimondja…
Ezzel el is érkeztünk a történet velejéhez. Semmelweis Ignácnak, a magyar származású orvosnak a bécsi klinika tanársegédeként szöget üt a fejébe, miért hal meg annyi szülő nő gyermekágyi lázban a kórházban. Mi lehet az oka, hogy azok, akik otthon hozzák világra gyermeküket, nagyobb eséllyel maradnak életben? Tudni kell, hogy annak idején csak a legszegényebbek, megesett hajadonok, kiscselédek, utcalányok szültek kórházban, a köznyelv csak „halálgyárként” emlegette a bécsi szülészetet. Most is ott áll az épület udvarán a Franz Meyer Leichentransport hullaszállító kocsija, mielőtt azonban Meyer, alias Kovács Lajos felpakolna egy újabb holttestet, én körülnézek az épületben.
Egy anekdota, egy dicséret
Az előcsarnokban recepció, mögötte fityulás nővérek, a pult előtt kendőbe fogott motyójukat szorongató, felvételre váró kismamák. Az illúziót az sem rombolja, hogy jobbra serényen fonják a fodrászok a statiszták haját.
– Akkor még nők voltak a nők! – sóhajt fel egyikük. – Reggelenként a lányok koszorúba kötötték a hajukat, mindenkinek volt frizurája. Meg lehet nézni a férfiakat is! Bajuszt és pofaszakállt viseltek, a fejükön kalap, amit megemeltek az utcán, ha egy nő közeledett. Szép kor volt.
Valóban. És úgy tűnik, ez a komótos, illemet ismerő kor rajta hagyta a nyomát a film készítőin is. A forgatáson nincs rohangálás, mindenki nyugodtan végzi a dolgát, időnként derűs fütyörészés üti meg a fülem. Állítólag mindez a Tanár úrnak – Koltai Lajost, a világhírű operatőr-rendezőt mindenki így hívja – köszönhető, úgy forgatja a történelmi filmet, hogy időnként anekdotázik egyet, és a nap végén mindenkit megdicsér. Mindezt Pater Sparrow látványtervezőtől tudom, aki körbekalauzol a „klinikán”. Megmutatja a nővérszállót, ahol Emma nővér – Nagy Katica –, Semmelweis szerelme lakik. A szoba sötét, a falnál vaságy, a mosdó mellett kancsóban víz. A színésznő az ágyon ül, nyakig felöltözve – a filmben ősz van –, három alsószoknyában, kék kartonruhában, kötényben.
– Másom sincs, szegény lányt játszom, aki egyedül tartja el magát és a húgát.
– Hová lett szőkeséged?
– Beszíneztük, a korban nem ismerték a szőkére festett hajat. Majd megsülök ezekben a ruhákban, de ahogy elkezdődik a munka, eltűnik minden nyűg. Ami még meglepőbb, hogy lubickolok ebben a szerepben, a zárkózott, szerény nőében, akit játszom, és aki lelki társául szegődik az elszánt, igazságkereső orvosnak. Hatalmas erő lakik benne, ezért tud támaszt nyújtani a nehéz pillanatokban.
Ne higgy a szemednek!
Sparrow továbbvezet az orvosok irodáihoz, ahol egy-két festmény, antik bútor játssza a főszerepet, de ez is csak szemfényvesztés, sem a rézkilincs, sem a képek nem eredetiek. Egy forgatáson van, amit ki lehet váltani utánzattal, van, amit nem, csak arra kell ügyelni, hogy a mozivásznon igazinak hasson. A kamera legnehezebben a patinát adja vissza. Vagy a gázvilágítást! Az orvosbál jelenetét a Szabó Ervin Könyvtárban forgatták, ahol a több száz égős csillárokra olyan vibráló izzókat kellett kifejleszteni, amelyek képesek a gázvilágítás benyomását kelteni. De a proszektúrára a legbüszkébbek! A falakon anatómiai ábrák, a követ utánzó boncasztalokon vértócsák. Hátborzongató.
– És ez mind életre kelt – mosolyog kalauzom –, amikor Hasi (Vecsei H. Miklós beceneve) felboncolt itt egy halott nőt. A holttesteket Pohárnok Iván maszkmesterrel gyártattuk, és olyan élethűre sikerültek, hogy akárhányszor behoztuk őket a díszletbe, a stáb teljesen ledermedt. Viszolyogtató volt, még az anyajegyek és a terhességi csíkok is látszottak a testeken! Ehhez képest Hasi fogta magát, egy metszéssel felvágta az egyik nő hasát, és egy órán át szakszerű mozdulatokkal turkált benne. Úgy láttam, a Tanár úr is meglepődött, mennyire profin hozza az orvos szenvtelenségét… A 19. században az orvosgyakornokok a boncolás után egy ilyen lavórban – mutatja – öblítették le a kezüket, úgy mentek fel a szülészetre megvizsgálni a vajúdó nőket. Nem csoda, hogy fertőzést kaptak a szerencsétlenek. Ne feledjük, negyedszázaddal azelőtt vagyunk, hogy bebizonyosodott a baktériumok szerepe a fertőzésekben. Semmelweis tapasztalati úton jön rá az összefüggésre, majd kísérletezi ki, hogy az orvosok klórmésszel mossanak kezet, így az anyákra nem visznek át semmiféle fertőzést. Több tízezer nő életét mentette meg ezzel! Itt a réztartály, amibe a klórmeszes vizet töltötték.
A boncterem után valahogy nem akaródzik ebédelni. Helyette meginterjúvolom a rendezőt. Koltai Lajos szívesen mesél: – Számomra a színészek tekintete a legfontosabb. Katica és Miklós telitalálatnak bizonyult. A jelenetek végén mindig megkérdezem tőlük: megvan, amit akartatok? Az a jó, ha a színész, a rendező és az operatőr egyaránt elégedett. Ezt Szabó Istvántól tanultam, operatőrként rengeteget forgattam vele, és közben vártam az alkalomra, hogy kipróbálhassam magam rendezőként is. Kertész Imre, a Sorstalanság című regény írója adta meg a jelet. Egy társaságban beszélgettünk, és egyszer csak felkiáltott: „Végre valaki érti, amit írni akartam! Neked kell megrendezned a filmet.” Erre a történelmi mozira Lajos Tamás producer kért fel. Elolvastam a forgatókönyvet, és nagyon jól volt megírva. Nagy András operatőrt választottam magam mellé, mert már a legutóbbi Szabó István-film, a Zárójelentés forgatását is együtt csináltuk végig. Ez egyébként elég sötét film, tele tragédiákkal, de fut benne egy romantikus szerelmi szál is, leheletfinom, nem is teszek rá hangsúlyt… Jönnétek a kamerával? – kiabál át a stábnak. – Rendben. Egy óra múlva találkozunk a forgatáson.
Mester és tanítvány
A jelmeztárba tartok. Szakács Györgyi már készíti elő Semmelweis ruháit a következő képhez. Négy hosszú állványra felakasztva lógnak a korabeli öltözetek.
– És az orvosi köpeny?
– Az a korban még nem létezett – feleli elnézően. – Civil ruhában voltak az orvosok. Ez amúgy egyszerű film, ami a látványt illeti, hiszen szegény emberek a szereplői, nincs glamúr, csillogás, szerettük volna elkerülni a hamis mázt. Történelmi filmek esetében én mindig a kor lelkét tartom szem előtt. Amiket itt látsz, a filmhez készült kosztümök, amelyekbe sok eredeti részletet építettem be a saját ruhagyűjteményemből. Esténként mindig megkapom az aznap felvett képeket, és éjszakánként végigfutok rajtuk, nincs-e az öltözeteken valami kivetnivaló. Harmincnál is több nagyjátékfilmbe terveztem jelmezeket, Koltai Lajossal is többször dolgoztam együtt. Ha ő volt az operatőr, mindig biztonságban éreztem magam. Most éppen rendez, de a derűjét hál’ istennek megőrizte. Ugyanakkor nagyon tudja, mit akar.
Ebben a pillanatban befut Vecsei H. Miklós, beül a fodrászhoz, és már készül is a Semmelweis-frizura. Rá sem lehet ismerni Hasira. Szőke tincseit sötétbarnára festették, és szakállt növesztett. Majd átül a sminkbe, és Koltai Nóra már pepecsel is rajta. Közben a szövegét tanulja, Nóra fia, Koltai Lajos unokája, Celyn végszavaz neki.
– Családi vállalkozás… – mosolyog Nóra. – Örülök, hogy végre együtt dolgozhatok apámmal, régóta terveztem. És nagyon jó! Megvívtuk a kezdeti csatáinkat, de most már minden olajozottan megy.
– Min kellett megküzdenetek?
– Apu a szívével rendez, nem érdeklik az olyan részletek, hogy a férfiak a korban pofaszakállt viseltek, de végül hagyta meggyőzni magát. A fiamnak az a dolga, hogy lesse a színészek minden kívánságát, és közben figyeli a nagyapját. Rendezőnek készül.
Amikor Miklóstól kérdezem, mit jelent számára ez a forgatás, elgondolkodik.
– Már évek óta nem filmeztem, mert nem éreztem magaménak a műfajt. A színház az én világom, szeretem, hogy egy este végigélhetem egy-egy karakter sorsát. A film egészen más, a színésznek meg kell tanulnia mindig odatekernie a lelkét ahhoz a képhez, amit éppen felvesz a kamera. Egy tízcentis sávban játszol, amire a kamera fókuszál, és hiába vagy igaz, ha kilépsz belőle, életlen leszel, vagy rossz lesz a kép. Ezért érzem kihívásnak, meg persze Koltai Lajos miatt. A Tanár úr februárban hívott fel, hogy megnézne egy nap Semmelweis szerepére. De a véletlen úgy hozta, hogy másnap pont összefutottunk egy színművészetis vizsgaelőadáson. Ott döntötte el, hogy engem szeretne. Tudta, hogy szenvedélyes ember vagyok, de abban nem volt biztos, képes vagyok-e elég szigorú és szikár lenni, mert így képzelte el Semmelweist. Meghatározó élmény a vele való találkozás. Marton László halála óta nincs olyan ember az életemben, akinek a tanítványa lehetnék, de úgy érzem, Koltai tanár úr személyében újra mesteremre találtam.
Miklós számára megrendítő pillanat volt, amikor a forgatáson a kezébe adtak egy igazi újszülöttet. – A kamera már forgott. A baba kétségbeesetten sírt az anyja nélkül, de amikor belenéztem a szemébe, hirtelen megnyugodott. Katartikus élmény volt. Abban a pillanatban átértékelődött bennem a szerep. Azóta nem egy legyőzendő kórral állok szemben, hanem ezeket a kisembereket és az édesanyjukat szeretném megmenteni. Milyen érzés lehetett az orvosnak, amikor naponta hét-nyolc csecsemő és az édesanyjuk a kezei között halt meg?! Rádöbbentem, mi hajtja, és más szemmel kezdtem nézni a konokságát, a tévedéseit. Addig is szerettem, de ettől kezdve összeért a lelkünk. Nehéz kereszt, ha valakit a Teremtő kiválaszt egy küldetésre. Semmelweis nem is bírta el. Milliók életét mentette meg, de ő maga belehalt a küzdelembe… Bocsánat, mennem kell, elkezdjük próbálni az első jelenetet.
