Napok óta pörgetem emlékezetem filmjét a találkozásainkról. Az első, a klinikán, egy gyógyíthatatlan kisfiú betegágyánál. Évek múlva Kisorosziban, a konyhában, aztán férjével, Mészöly Miklóssal együtt, séta közben a Duna-parton. Már egyedüllétben, Városmajor utcai lakásuk nappalijában… Ülünk, beszélgetünk, néha koccintunk. És közben hallom a hangját, benne azt a meleg tónust, ami örökre emlékezetes marad.

Ha elfogadják, ezúttal szaladó perceket idézek fel, mondatokat, etűdnyi villanásokat abból a gazdag életből, melynek éppen csak érintőlegesen olykor tanúja voltam.

„Hazaküldeni őket meghalni?!”

Amikor első ízben találkoztam Polcz Alaine-nel, leukémiás, menthetetlen gyerekek közt dolgozott, kórházi pszichológusként. Később így mesélt erről:

– Az életem legnagyobb és legnehezebb munkája volt. Kiálltam amellett, ha már nincs tovább, engedjük haza a gyerekeket. A kettes számú gyermekklinikán az orvosok és a nővérek iszonyatos harcot vívtak, de ez a betegség – a leukémia – akkor még száz százalékban halálos volt. Ma már, hál’ istennek, nyolcvan százalékban gyógyítható. Mindenki megrettent: hazaküldeni őket meghalni? Nem rosszból mondták ezt, ne hidd, szeretetből, féltésből. Akkorra már az orvosok is elfelejtették, milyen az otthoni halál. Minden egyes gyereknek utánamentem. Mert én magam sem tudtam, hogy jól csináljuk-e, csak éreztem, hogy igazam van. És beigazolódott. Ha nincs elhallgatás, érthetetlen titkolózás, ha feldolgozzák, megbeszélik mindazt, ami a gyermeket foglalkoztatja, akkor nem félnek tőle.

A gyermek nincs távol a haláltól. Amikor egy halálos beteg kisgyermek arra kért, meséljem el az életemet, tudtam, hogy készülődik. Egy szegény, sokgyermekes családból jövő, tizenkét éves leukémiás fiú egyáltalán nem beszélt ilyesmiről. Amikor meghalt, egy kis dobozt találtak az éjjeliszekrényében, néhány száz forinttal. Az volt ráírva: „Temetésemre gyűjtöttem.” Az eset megrázott mindenkit.

Micsoda erő és erkölcsi nagyság volt ebben a fiúban! Hogy így kímélte a felnőtteket. A szülőket persze fel kell készíteni, segíteni és állandóan erősíteni, hogy el tudják végezni, amit ilyenkor kell. De lélekben, tartásban, emberi méltóságban megerősödve megy el hazulról az eltávozó, és így éli túl a veszteséget a család is. Efelől megbizonyosodtam.

„Gyere ide!”

Alaine-t még az is mániákusan foglalkoztatta akkoriban, hogy a gyerekkórházakban miért nem lehet látogatni, miért csak ablakon keresztül nézhetik meg a beteget a szülei. Egyáltalán, miért nem fekhet be a szülő is a kórházba a gyereke mellé, hiszen micsoda sokk az egy kicsinek, hogy nemcsak a betegséget szenvedi meg, hanem az egyedüllétet is. Ez a hetvenes években rebellis gondolat volt. Erről a küzdelméről mesélt, ő, akinek nem volt, nem lehetett gyermeke. S a szeretet hétköznapi mintájaként akkor mondta el egy régi, Lipótmezei élményét: