Ami biztos: ma már jóval egyszerűbb elindulni, mint akárcsak húsz éve. Az Európai Unióban letelepedni nem több, mint egy lakcímbejelentés és egy munkaszerződés. Munkából márpedig akad, akár fizikai, akár szellemi foglalkozásokról beszélünk. A honvágy leküzdésére ott a rengeteg ingyenes kommunikációs lehetőség – sokan, akik elmennek, megjegyzik, hogy többet beszélgetnek mobilon vagy számítógépen a szeretteikkel, mint amikor még egy településen éltek. Az előbbiek és a repülőjegyek – egyelőre – viszonylagos olcsósága miatt tényleg úgy érezhetjük, hogy „összement” a világ, és bárhol új életet kezdhetünk. Ehhez azonban sok minden egyébre is szükségünk lesz.
„A torkomban dobogott a szívem”
A magyarok később kezdték meg a külföldre való kiáramlást, mint akár a lengyelek vagy a románok, de a 2010-es évek elejétől mi is belehúztunk. Hét-nyolc éve közkeletű volt az a mondás, hogy London a legnagyobb külföldi magyar város a maga kétszázezres kolóniájával, és azt is kimutatták, hogy 2016 és 2018 között 56 ezer magyar született külföldön, ami minden hatodik gyereket jelentene. A brit statisztikai hivatal szerint azonban ennél kisebb számról van szó: százezer körülire becsülik a kinti magyarok számát. Körülbelül százezren lehetünk Ausztriában is, a leginkább kedvelt célország viszont Németország. Itt a helyi statisztikák alapján kétszázezer magyart találhatunk.
Czidor Gabriella egy szabolcsi településen élt – ma viszont a németországi üdülőparadicsomban, Ruhpoldingban lakik és dolgozik. Fizikai munkát végez egy szállodában, és szereti az új életét.
– Tíz évvel ezelőtt meg se fordult volna a fejemben ez az egész – mondja. – Visszatartottak a gyerekek, a család. Bár Laci, a férjem már korábban eljött, így rám hárult minden. Az én feladatom maradt az otthoni munka, a gyerekek nevelése, iskoláztatása. Végül negyvenhat éves fejjel volt elég bátorságom meglépni a költözést.
Gabriella férje, László hét évig volt távol a családtól. Kétlaki életet élt: négyhetente négy napra jött haza. Most együtt vannak kint, a férj jelenleg is az építőiparban dolgozik. Falat rak, tetőt épít, zsaluzik.
– Laci kollégái már korábban kijöttek, és mesélték, hogy ugyanannyit dolgoznak itt is, mint otthon, csak nyilván nem mindegy, hogy mennyiért. Magyarországon már tényleg a túlélésért kellett harcolnunk. Olyan drága volt az üzemanyag, az élelmiszer, a fűtés, a lakás fenntartása, hogy kemény döntéseket kellett hozni… A Covid után éreztem, hogy nincs veszítenivalóm. Beadtam egy önéletrajzot a ruhpoldingi hotelhez, ám csak hónapok múlva jött a telefonhívás. A torkomban dobogott a szívem, de egyből azt kérdeztem, mikor jöhetek.
Gabriella itthon egy varrodában dolgozott, napi nyolc órában. Az ülőmunka miatt fájt a csípője, a háta. Egy kicsivel többet keresett százezer forintnál. Itt viszont együtt él Lászlóval egy hegyekre néző apartmanban, és néha a fiúk is kijönnek – az egyikük villanyszerelő, a másikuk nemzetközi szállítmányozással foglalkozik. Gabriella imádja az alpesi környezetet. De a legfontosabb, hogy együtt lehet a férjével. Szerinte szeretik kint a magyarokat.