Hallgatom, ahogy ez a szelíd, a negyvenes évei végén járó férfi az életét beárnyékoló szörnyű tragédiákról beszél, és egyre nő bennem a tisztelet. Hiszen sokan feleennyi sorscsapás súlya alatt összeroskadtak volna, ő ezzel szemben mindannyiszor felállt, sőt még másoknak is maradt ereje segíteni. Bár, nem tagadja, előfordult az elmúlt húsz év során, hogy kétségbeesésében majdnem átállt a sötét oldalra…
– Egy ilyen pillanatra ma is tisztán emlékszem – komorul el a tekintete. – A Várban sétáltam a harmadik fiam, Milán születése után, hogy egy kicsit oldódjon a feszültségem, mert azóta zokogott bennem valaki, mióta egy órával korábban a kórházban a kezembe adták a babát. Makkegészséges, mosolygott rám az orvos, én azonban összerezzentem a rajtam átfutó balsejtelem hatására. Megéreztem, hogy valami nincs rendben vele. Ugyanolyan beteg lesz, mint a bátyja! – nyüszített bennem egy hang. Tudni kell, hogy Martin három évvel korábban szintén makkegészségesen jött a világra, leszámítva azt a kis rángást az ajkán, amiről először tudomást sem vettünk. Másnap azonban erősödött a rángás, és néhány nap múlva már viharos epilepsziás görcsök rántották csomóba a fiunkat. Nem akadt egyetlen orvos sem, aki meg tudta volna mondani, mi okozza őket. Az MRI-vizsgálat azt mutatja, hogy az idegvégződések szabadon lógnak, nem kapcsolódnak egymáshoz, valószínűleg ezért váltódik ki az agyvihar – tárták szét a kezüket. Pedig addigra már jól ment nekünk anyagilag, beindult az informatikai cégem, bármilyen orvosi kezelést megengedhettünk volna magunknak. Ki is küldtük a fiam vérmintáját néhány neves külföldi klinikára, de mindenhonnan ugyanaz a válasz érkezett: nem tudják, mi lehet ez, nem tudnak segíteni.
Akkor elkerültek Czeizel Endréhez, aki végre diagnosztizálta a betegséget. Ritka genetikai rendellenességről van szó, amely anyai ágon öröklődik, a lánygyermekek csak hordozzák a beteg gént, kizárólag a fiúkon ütköznek ki a tünetek…
– Ebben csak az volt a szörnyű, hogy én a két fiú után nagyon szerettem volna egy kislányt. De hiszen akkor majd ő örökíti a beteg gént tovább a saját fiának. Jaj! Mégse tudtunk letenni az álmunkról a feleségemmel, mindig is négy gyereket szerettünk volna. A doktor úr felajánlotta, segít nekünk abban, hogy harmadik próbálkozásra garantáltan lányunk szülessen, mi azonban nem akartunk ennyire beleavatkozni a természet dolgába. Halálra izgultuk magunkat a következő kilenc hónap során, hiszen ötven százalék volt az esélye, hogy ismét beteg gyereket viszünk haza a kórházból. Én azonban a lelkem mélyén bizakodtam: mégsem engedheti a Teremtő, hogy kétszer veszítsünk a genetikai ruletten! Ott, a Várban sétálva, kezemben az akkor ötéves nagyfiam, Henrik kis kezével, megfogadtam, hogy ha a Teremtő tényleg megteszi ezt velem, velem, aki gyerekkorom óta mindenkinek csak segítettem, mindig az igazság mellé álltam, szóval ha Milán is beteg lesz, átállok a sötét oldalra. De hiába. A harmadik fiam 2004 júniusában jött világra, és szeptemberben közölték az orvosok a diagnózist: gyógyíthatatlan neurológiai beteg. Ordítottam a fájdalomtól.
Megrendítő felismerés
Kicsit hajtsuk vissza az időt. 2001-ben járunk. Az immár kétgyermekes apa fáradhatatlanul hordja beteg fiát, Martint az orvosokhoz, akik ugyan tömik gyógyszerrel, de igazából csak rontanak az állapotán. A szülők egyre fáradtabbak és elkeseredettebbek. Elhatározzák, hogy próbát tesznek a természetgyógyászattal, hátha. De sem az akupunktúra, sem az energetikai kezelések nem segítenek. A baba fizikailag fejlődik ugyan, de mentálisan egyáltalán nem, csak fekszik egész nap, tónus nélkül, a szemkontaktust sem veszi fel. Ekkor ajánlják figyelmükbe a veszprémi természetgyógyászt, Gyurkó Zsoltot.
