Na jó, nem minden tolatásnál, de volt már jó néhány oszlopom… Szóval egy ilyen idegi aktusnál jött oda Marika, a rá jellemző módon semmi másra nem figyelt, csak arra, amit közölni akart. Azonnal. Most. Nem vár vele. Ez esetben azt akarta mondani, hogy a kezében lévő tárgyat nekem szeretné adni, mert nálam van annak a legjobb helye. Az efféle adakozása nem az első, volt, amit sikerült visszautasítani úgy, hogy nem bántottam meg, volt olyan, amit elfogadtam, csak legyünk túl rajta, de volt olyan ajándéka, amit megköszöntem, bár tudtam, hogy ezzel a lépéssel Marika újabb adományainak özönét indítom el.

Az említett tolatást abbahagytam, Marika vérszemet kapott, és közelebb nyomult. A kezében különös tárgy. Egy jókora, négyágú bronzcsengettyű. Fölemelte, megrázta. Mintha angyalok csengettyűztek volna, egy egész csapat. Marika finoman rázta, ehhez volt érzéke, közben nézte az arcomat, leste a hatást.

– Honnan van ez a csengettyű, Marika?
– Ne törődjön vele, fogadja el, magánál lesz a legjobb helyen!

Közben rázta, rázta, nagy szemével és azzal az élénk kíváncsisággal figyelte a hatást, amivel a gyerekek néznek az emberre: na, hogy tetszik a mutatványom? Marika rázta, az angyalok meg muzsikáltak. Leállítottam a motort. A jelenet nem volt szokványos, annál is inkább, mert emlékeim filmje a csengettyűszó hallatán visszavitt régenvolt vasárnap délelőttök térdeplős békéjébe. És az a csikófrizurás kisfiú jutott az eszembe, aki minden vasárnap a kilences misén ministrált, és megígérte, hogy amikor megrázza a csengőt, rám fog nézni, mert mindig rám gondol, akkor meg különösképpen.

Rázta Marika a nehéz csengettyűt, és én elfelejtettem az értetlenséget és az erőszakosságát, a kiabálásait és a csúnya beszédet, mert az is volt, ilyen is megesett ez alatt a harminc év alatt, amióta szomszédok vagyunk.

Néha befogtam a fülem, amikor szünet nélkül erőszakosan magyarázott valamit, erős hangon, nem is vette észre, amikor aztán észrevette, akkor elhallgatott, szó nélkül elfordult, és elment.