Hol vagyok? Velencében? De hol a Sóhajok hídja? Itt a bécsi Graben, ott a Kígyó utca? Akkor hová tűnt a Stefansdom, és merre találom a Klotild-palotákat? Aztán megpillantom az Adriai-tengert, és váratlanul megérzem, csak a fáradtság meg az érzékeim játszottak velem, amikor Velencét, Bécset, Budapestet véltem felfedezni Triesztben. Mert hiába készültem fel a nevezetességekből – hogy ne csak nézzek, de lássak is! –, nem hittem el az útikönyveknek, hogy itt nemcsak Itália, de az évtizedeken át világhatalomnak számító Monarchia hangulatából is ízelítőt kaphatok.
Itália egysége
Ha belemélyednénk Trieszt történetébe, valószínűleg betelne az újság, tehát legyen elég annyi, hogy 1382-től 1867-ig a Habsburg Birodalom, majd 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, és fontos tengeri kikötőként ez utóbbi negyedik legnagyobb városává nőtte ki magát. Ezért szegélyezik a tengerpartot a Monarchia fénykorát idéző paloták, ezért ehetünk dobostortát néhány cukrászdában. Aztán 1945-ben Jugoszlávia magának követelte e szépséges vidéket Trieszttel együtt, s a város csak 1954-től lett végleg Olaszország része. Mindennek eredményeként ma sűrű életű, kozmopolita világ fogadja a látogatót, nemzetközi turistahad hömpölyög az utcákon – sokfelé látunk szlovén feliratokat, hiszen olyan egyszerű eljutni Szlovéniába, mint a Deák térről a Károly körútra –, ám minden „díszlet” rendelkezésre áll ahhoz is, hogy ízig-vérig olasz városnak lássuk Triesztet. Diadalív, a Traianus császár korából származó, római színház romjai, tengerparti korzó, világítótorony, impozáns régi kikötő, hatalmas terek, szűk utcácskák, valószínűtlenül sok pizzéria, trattoria és kávézó, virágos teraszok, meseszép kirakatok – percek alatt lehet „megérezni” az idei divatot –, gondosan karbantartott templomok.
Közülük tán a San Giusto vár mellett meghúzódó, eredetileg 1320-ban épített, Szent Jusztosznak szentelt, román és gótikus székesegyház a legkülönlegesebb. Meseszép az elülső homlokzat óriási, kör alakú ablaka, feledhetetlen a sok freskó és mozaik, de a kilátás is a dimbes-dombos városra, a kikötőkre meg a csillogó tengerre. Rongyosra járhatjuk a lábunkat, hogy a lehető legtöbb szépet magunkba szívjuk, közben éppúgy találkozunk elviselhetetlenül száguldozó motorosokkal, apácákkal, divatos dámákkal, csavargókkal, kedves, rafinált boltosokkal, vagány pincérekkel, jókedvűen sétafikáló családokkal, bájos bambinókkal, egymásba gabalyodó szerelmespárokkal, lüktető életű, hangos piacokkal, mint bármelyik olasz városban. Csakhogy itt szívesebben beszélnek a helybéliek angolul, mint, mondjuk, Rómában, Nápolyban vagy Taorminában, és a bolhapiacon Sisit és Ferenc Józsefet ábrázoló kitűzőt és hűtőmágnest vehetünk. Valószínűleg azért is nevezik 1955 óta Piazza Unità d’Italiának az impozáns főteret (Egyesült Itália tere), hogy soha ne legyen feledhető: Trieszt az egységes Olaszország része.
Eláll a lélegzet
Sajnos csak öt napot tudtunk kiszakítani az otthoni hajtásból, tehát ledobjuk a csomagjainkat a nem túl szép, de legalább belvárosi szállodában, és az első nap délutánján: irány a főtér. A látvány minden várakozást felülmúl! Több mint tizenkétezer négyzetméter, tágas, lenyűgöző, eláll a lélegzetem. Utóbb olvastam, Európa legnagyobb tengerre nyíló tere. Határtalan szabadságot áraszt a Piazza Unità d’Italia, hiszen a hatalmas paloták, amelyek legszebbike talán az eklektikus stílusban épült városháza, nem zárják le a teret, inkább vezetik a tekintetet a végtelennek tűnő tenger felé. Mire megcsodáljuk az épületeket, köztük a legrégebbit, a barokk stílusú, 18. századi Palazzo Pitterit, és köszönünk VI. Károly császár magas oszlopon álló szobrának, majd elsétálunk a Verdi Operaházig, lassan lemegy a nap. Hatására megáll az élet, a turisták többsége megbabonázva bámulja a varázslatos színjátékot, amint a napkorong méltóságteljesen a horizont alá merül, vörösre festve a tenger vizét. Liszt Les Préludes-jének diadalmas dallamát vélem hallani a lelki fülemmel – miért épp a Les Préludes jut eszembe? –, majd az esti kivilágításban a férjem felfigyel a tengerbe nyúló Audace mólóra. Elballagunk a végéig – mindössze kétszáznegyvenöt méter –, meghatottan nézzük és hallgatjuk a bölcsen locsogó Adriát, aztán a „vízen sétafikálva” üdvözöljük a közelben álló, sokemeletes tengerjáró hajót.
Habos és tragikus
