Hanna mondókákat költ és dalokat ír, az utóbbiak­ból a sikerültebbeket fel is vesszük, együtt énekeljük fel a kacskaringós dallamokat meg a kitárulkozó dalszövegeket. Akadnak persze direktebb, konkrétabb nóták is, mint, mondjuk, a Vécépapír-guriga című Grecsó Hanna-opusz, ez a családi körben már slágernek számító szerzemény, melynek mindössze annyi a folyton ismétlődő szövege, ami a címe. Ám néha a halkan csordogáló verseiben meg is fogalmazza az álmait. Hogy egyszer anya szeretne lenni, és kislánya lesz, hogy állatokat gyógyít majd, és más vágyálmokat sorol, ahogy nyilván minden más gyerek, és biztosan minden más szülő is meghatódik ezeket hallgatva.

Vajon jóslat-e mindez, vagy csak szétguruló gyerekmondatok? Engem nem is a hegyoromnyi délibábok sorolása hat meg, hanem az átélésük. Ahogy meghatódik, reménykedik, izgul, nevet, sír, aggódik az ábrándok elmondása közben. A múltkor elmentünk hátizsákot nézni a jövendőbeli lányának: ha oviba jár majd, legyen csinos hátizsákja. Persze, tudom, nem kell gyakorlott lélekbúvárnak lenni, hogy értsem, magáról beszél, és közben átéli a mi szerepeinket is, de miközben rám néz, és közli velem, hogy „teles szívéből aggódik”, nem lesz megfelelő, „elég szép hátizsák”, egyszerre hatódom meg és kezdek el szorongani.

Az egyik kollégám és barátom, Beck Zoli (zenész, irodalmár) rendszeresen nálunk alszik. Együtt dolgozunk, járjuk az országot, és mivel Zoli Pécsett él, körülményes az utazás. Hanna édesanyja már az első alkalmakkor duruzsolta a fülembe, figyeljek oda, milyen csoda, ahogy a gyermeki lélekben benne van a kész, az érett nő.