Két nappal ezelőtt Kriszta telefonon azt kérdezte tőlem, hogy csinálja ez az ember, hogy mindenhol ott van. Szerepel a médiában, könyves fesztiválokon beszél, író-olvasó találkozókra jár, és mellette még rengeteget ír. Két Nyáry Krisztián létezik?

Nyáry Krisztián (derűs mosollyal): Szigorú főnöke vagyok magamnak, óráról órára be vagyok osztva. Talán mert sokáig volt főnököm, például a budapesti főpolgármester sajtósaként, és nagyon megtanultam, hogy ha nem vagyok elég szigorú, szétfolynak a napjaim.
Ma is úgy dolgozom, mintha kötött munkahelyem lenne. Különben az történne, hogy keresek egy könyvet a polcon, véletlenül egy másikat veszek le, és úgy maradok két napra.

Tóth Krisztina: És nem hiányzik az üresjárat? 

Ny. K.: De, és néha engedélyezem is magamnak. Most például el fogok utazni három hétre Amerikába.­ Ezt kaptam a barátaimtól az ötvenedik születésnapomra. Soha jobb ajándékot! New York után irány San Francisco és Los Angeles. A lányaimat most nem viszem magammal, és nem azért, mert már felnőttek, hanem azért, mert nagyon különböznek egymástól. Liza a nyaralásokon legszívesebben egész nap a tengerparton feküdne, Luca pedig egy nagyvárosban flangálna naplemente után. Ezt még kettőjüknek is nehéz összehangolniuk, hát még velem tetézve!

A másik rendkívül szorgalmas ember te vagy, Kriszta. Hol könyvbemutatókra, hol író-olvasó találkozókra hívnak, ma este például a Margó Irodalmi Fesztivál megnyitóján lépsz fel a Magashegyi Underground zenekar vendégeként. Csak nem énekelni fogsz?

T. K.: Isten ments! Elmondok néhány verset a színpadon, mert a zenekar a Titkos életem című albumát
mutatja be, amin az én verseimet zenésítették meg. Van köztük egy különösen szép, Beck Zoltán és Bocskor Bíborka is előadja, a címe: Beszélek. Merengő, lebegő dal, gyönyörű klipek készültek hozzá a Covid idején elnéptelenedett Budapesten. Így kezdődik: „Beszélek folyton, álmodban beszélek, / nem ember-nyelven, mert más itt a hangom, / meghallod úgyis, amikor én beszélek, / ahogy annyi lényben meglátod az arcom…”

Ny. K.: De szép! El szoktuk felejteni, milyen sok jó verssel találkozik a fiatal közönség is, csak azt dalszövegnek hívják, és az iskolában valahogy azt tanulták, hogy az nem költészet. Pedig már Petőfi verseit is megzenésítették, Adyt meg kabarékban énekelték. Persze a vers és a dalszöveg között általában húzódik egy vékony fal. Ha valami csak dalszöveg, akkor az nyomtatásban el szokott illanni, ám az igazán jó szöveg nyomtatásban is működik. Szeretem, hogy az utóbbi években egyre több ismert szerző jön rá, hogy a szövege megzenésíthető, és fordítva, ők is megpróbálkoznak dalszövegírással. 

Kriszta mesélhetne erről! A fia, Szántó Marcell zenész legutóbb édesanyja Bálnadal című kötetének több versére szerzett remek zenét, de úgy tudom, fordítva is előfordult már. 

T. K.: Én kifejezetten élvezem, ha kész dallamra kell szöveget írnom, addig hallgatom a zenét, amíg „meg nem szólal”. Gyerekkoromban a szobámban volt egy hőtárolós kályha, ami zümmögött, ha magasabb fokozatra kapcsolták, és én abba mindig belehallottam valami szöveget. A gyerekeimmel, Marcival és most Lilivel is gyakran játszunk éneklőset. Keresünk egy dalt, mondjuk, a Kis kece lányomat, és annak a dallamára kell hétköznapi dolgokat ráénekelniük úgy, hogy stimmeljen a szótagszám, és lehetőleg rímeljen is. A gyerekekben még megvan ez a képesség, hiszen a vers hintázik, ritmusra mozog, csupa játékosság, humor. Én sok Arany-balladát olvastam annak idején a fiamnak. Emlékszem, amikor az Eiffel-torony lépcsőin másztunk felfelé, akkor is a Zách Klárát fújta. Amikor odaért, hogy „Akkor mene Felicián / A király elébe”, felnézett rám: a Škoda Felicián ment? A vers játék a nyelvvel, csak sajnos tízéves kor körül bevonul a tankönyvekbe, hogy fekete-fehér, unalmas betűhalmaz váljék belőle, mellette a költő fényképével. 

Ny. K.: Lehetőleg egy szomorú arcú férfiéval!

Lehet, hogy ez is szerepet játszik abban, hogy manapság kevesen olvasnak? Felmérések sora készül erről. 

Ny. K.: Azért ez nem egészen így van. Az igazán jó felmérések azt bizonyítják, hogy aki nem olvas, az egyáltalán nem olvas, aki viszont igen, az nagyon sokat. Tehát inkább az arányok tolódtak el. A nyolcmillió felnőtt magyarból négymillió-háromszázezer, tehát a lakosság nagyobbik fele egyáltalán nem olvas, viszont van tíz százalék, azaz nyolcszázezer ember, aki meg rengeteget, évi harminc–ötven­ könyvet. A fiataloknál ugyanez az arány, különben nem menne ilyen jól az ifjúsági és gyerekirodalom. A rossz­ hír az, hogy aki tizenhat éves koráig nem válik olvasóvá, az nem is fog. És sajnos az iskola ellene hat a dolognak. A családon áll vagy bukik, de ha senki nem olvas otthon, a gyereknek sem szokott megjönni a kedve. 

Szóval lehet az olvasásra nevelni. Neked ott van ez a fejedben, amikor a Malac és Liba mesekönyvsorozatot írod, Kriszta?  

T. K.: Bevallom neked, nem nevelő célzattal, csakis­ örömből írom a Malac és Libát. Még fáradt szülőként is írom, sokszor éjszaka, így aztán tudom, hogy bizony a fáradt szülőt is szórakoztatni kell, nem csak a gyereket. Tele van a szöveg kikacsintással a felnőttekre. Malac és Liba gyermekien önzők, minden helyzetben igyekeznek jól járni, állandóan viccesen próbálnak trükközni, de azért nagy szeretet is van bennük. Egy csomó olyan konfliktust megjelenítenek, amit a szülők a gyerekek közt tapasztalnak, de valljuk be, Malac és Liba ránk, szülőkre is hasonlítanak. Ma már a tízéves Lili lányom jelöli ki az irányt, nemrég jelent meg a hetedik kötet, amelyben Malac és Liba főznek, a következőben meg a csúfolódás lesz a téma. Valaki megkérdezte, mi lesz a sorozat végén: megeszik őket? Hát, nem fogják, hosszú életűre tervezem őket, már írom a nyolcadik kötetet.

Ny. K. (kajánul): Miért, egy jó recept a végére? Káposztával mindkettő finom.