Vámos Miklós kérdése:

Kedves Bea, többször szem- és fültanúja voltam, hogy baráti összejövetelen, fellépés előtt vagy után, lakáson vagy nyilvános helyen szívesen dalra fakadsz, méghozzá ingyen, ha akad, aki ezt javasolja. Ehhez még innod sem kell. Soha nem fordul elő, hogy nincs kedved? Honnét jön ez a lankadatlan énekelhetnék? Változott-e az évek múlásával? Mellesleg: a gyerekeidnek mikor énekelsz, mennyit és mit?

Palya Bea válasza:

Kedves Miklós, sohasem iszom alkoholt, ám gyakran énekelek, az jobban felszabadít. Sokaknak az énekléshez első hallásra izgalom, megfelelés kötődik, „nem tudok énekelni,” „repedtfazék-hangom van”, hallom rengetegszer tanításkor. Ám e vélt vagy valós mércéhez való görcsös igazodást meg lehet változtatni. 

Mi van, ha pont maga az éneklés a szabadság felé vezető út?

Az éneklést nem ahhoz kötöm, hogy van-e kedvem hozzá, vagy sem, hanem hogy a helyzet mit kíván. Társaságokban gyakran fejtől fejig megy a beszélgetés, alig zsizsegnek a zsigerek. Ám amint megszólal egy ének, vagy még inkább, ha közösen énekelünk valamit, talán elsőre feszengést vagy csodálatot hoz, de utána érezhetően a szoros meglazul, a szűk kitágul, melegszik a tér, fényesebbek a szemek, a közös fizikai rezgéstől az addig töredezett együttlét erősödik, az agyalós egyének egyszer csak közösséggé válnak. Az éneklés összehoz minket. És van a sima zenei gyönyör is, amikor egy dallam annyira szép, hogy beleremegek.

Ahogyan az idő halad, az éneklés vágya bennem nem csökken, inkább folyton nő. Mivel már nemcsak előadás van, hanem tanítás és anyaság is, megsokszorozva élem az éneklés, az emberi hang által születő kapcsolatok csodáját.