A távmunka nem segített mindezen, összefolynak a határok, mintha két helyen szeretnénk egyszerre teljesíteni. Az egyébként is ingatag lábakon álló „énidő” elillant.

Felértékelődött a szabadidőnk, szinte luxus, amikor semmit nem kell csinálnunk. Talán ismerős az érzés anyaként, ha egyedül maradunk olykor a lakásban, szívdobogva tervezgetjük, mivel is töltsük a pár óra nyugalmat. Olvashatnánk, alhatnánk… Aztán persze kiszanáljuk a szekrényt.

Mindennek megvan a böjtje, magunk előtt görgetett kialvatlanság, állandó fáradtság. Meg kell tanulnunk pihenni. Lelassulni, itt lenni a jelenben, nem mindig a másnapra készülni.

Ezért is volt szívmelengető ebben a számunkban arról olvasni, hogy vidéki gyaloglóklubban ráérős beszélgetéseket folytatnak a résztvevők (Endrei Judit mesél róla a 22. oldalon), hogy a huszonéves generáció már nem akarja azt a rohanást, mint amit a szüleitől lát, hanem tudatosan hagynak időt az életre (Z generáció, 26. oldal).

Érdemes egy pillanatra megállni, és feltenni a kérdést, hova is rohanunk. Kinek akarunk annyira megfelelni? És mi történne, ha egyszer, csak úgy… pihennénk?