Mondja, mit lehet tudni az emberi agyról?

Minél többet megtudunk az agy működéséről, annál ijesztőbbé válik, hogy mi mindent nem tudunk még. És milyen sok feladatunk van, ahogy újabb és újabb kutatási módszerek válnak elérhetővé.

És a kutatás arra irányul, hogy többet tudjanak, mint amennyit nem tudnak?

Ez természetes, erről szól a kutatás. Mióta az ember öntudatára ébredt, próbálja megismerni a környezetét. Élő és élettelen környezetét, és benne saját magát, olyan részletességgel, hogy például ha jön valami vészhelyzet – itt volt legutóbb a Covid-járvány –, akkor minél jobban fel legyen vértezve, és minél nagyobb háttér­tudás birtokában tudjon megbirkózni ezekkel az új kihívásokkal. Az anyagi világ egyes alkotórészeinek megismerését nem elég akkor elkezdeni, amikor már itt a veszély. El lehet képzelni, mennyivel több áldozata lett volna a járványnak, ha 2020-ban kezdjük el a hírvivő RNS emlőssejtekbe juttatását kutatni. Egészen más az alkalmazott kutatás, fejlesztés, innováció, ott prioritásokat, célokat, konkrét várható eredményeket kell előre megfogalmazni. Én a munkacsoportommal az egész karrie­rem során felfedező kutatással foglalkoztam.

Például?

Szakmai életemet arra tettem fel, hogy megismerjem az agyat, amennyire a kor technológiai lehetőségei engedik. Minden újabb technika megjelenése lehetővé teszi, hogy továbblépjünk, egyre kijjebb toljuk a megismerés határait, de aztán újra falakba ütközünk. Ilyenkor meg kell próbálni e falak mögé pillantani. Minél fejlettebb a belső világunk, minél gazdagabb az érzelemvilágunk, annál nagyobb a képzelőerőnk, annál fejlettebb a kreatív gondolkodóképességünk, és így könnyebbé válik a betekintés az ismeretlenbe. Persze elérkezhetünk olyan határokhoz is, amelyek mögé még csak bepillantani sem lehet, bármennyire fejlett is a képzelőerőnk. Olyan határokra gondolok, amelyek mögött természettudományos módszerekkel már nem lehet vizsgálódni. Ezek a kérdések a hit világába tartoznak. Ezért is mondhatjuk, hogy hit és tudomány nem versenytársai, hanem kiegészítői egymásnak.

Szóval ez egy mind ádázabb küzdelem a győzelem esélye nélkül?

Ami természettudományos módszerekkel vizsgálható, azt a győzelem esélyével kutatjuk. Ami nem vizsgálható, abban csak a hitünkre támaszkodhatunk. Ilyen kérdés például, hogy mi az eredete, a küldetése, sorsa nem anyagi természetű létkomponensünknek. Nevezhetjük éntudatnak, szabad akaratnak, elmének, vagy összességében akár léleknek is. Hát ez hit kérdése, ezt nem lehet természettudományos módszerekkel kutatni.

Néha az az érzésem, hogy a jóisten okkal rejtett el dolgokat, megvolt ezzel a célja. Vajon szabad ezt az isteni akaratot kutatni?

Kutatni mindent szabad, sőt kötelező. Aki a vizsgálatai tárgyát megismerhetetlennek tartja, az ne álljon kutatónak, be se tegye a lábát a laboratóriumba. Persze ha valamit a jóisten el akar rejteni, akkor azt úgysem fogjuk megismerni, lásd a fent említett kérdést a nem anyagi természetű létkomponensünkről. Az, hogy amit megismertünk, azt hogyan használjuk fel az emberiség javára, vagy netán a kárára, már az ember szabad akaratára van bízva. Az ember szabad akarattal rendelkező lény, nem báboknak vagy ösztönlényeknek teremtettünk. A szabad akaratot többek között azért kaptuk, hogy eldöntsük, hogyan élünk a megismerés adta lehetőségekkel.

Nobel feltalálta a dinamitot, amely éppen úgy használható új városok építésére, mint háborús gyilkolásra…

Szinte minden találmányt, tudományos felfedezést lehet az emberiség érdekében és ellen is alkalmazni.
Éppen emiatt a felfedezések társadalmi hasznosulása felett nem szabad csak a tudósnak rendelkeznie. Például a géntechnológia, a klónozás lehetőségeivel sem lehet korlátlanul élni, szigorú társadalmi kontrollja kell hogy legyen.

Önnek mi a célja, amikor kutat?

Hogy kitoljam a megismerés határait, amennyire lehet, minél többet tudjak meg az agy működéséről, és közvetlen hasznát is lássam az agy különböző betegségeinek megértésében, gyógyításában. Hiszen csak úgy lehet betegségeket megelőzni vagy újabb gyógyszercélpontokat felfedezni, ha megismerjük az adott agyterület normális és kóros működésének részleteit, hogy mi az, ami a normál szerkezethez, működéshez képest megváltozik például epilepsziában, Alzheimer-kórban, skizofréniában, depresszióban, szorongásban. Agybetegségeink kezelése körülbelül másfélszer többe kerül, mint a követ­kező öt legdrágább betegségé együttvéve. Ez az öt a rák, a szív- és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség, a reumatoid artritisz és a krónikus tüdőbetegségek. Ha egy családban születik egy skizofrén vagy autista gyermek, ő egy teljes életet le fog élni, folyamatos egészségügyi ellátásra, gyógyszerekre szorul, és az esetek többségében egy családtagot is kivon a munkavégzésből. Hasonló a helyzet a korai Alzheimer-kórral, a súlyosan depressziós családtaggal. Természetesen nemcsak a társadalomra nehezedő egészséggazdasági teherről van szó, hanem a családtagokra nehezedő lelki teherről is.

Hogyan értelmezhetjük az ön szerepét ezen a területen?

Ha a kutatásaim révén hozzá tudtam járulni valamely idegrendszeri betegség mechanizmusának megfejtéséhez, és ez elősegítette új, hatékonyabb gyógyszerek kifejlesztését vagy megelőzési stratégiák kidolgozását, akkor én már boldog ember vagyok. Boldog vagyok akkor is, ha a betegségektől függetlenül hozzájárultam néhány felfedezéssel agyunk megismeréséhez. Mert ismerettéglákból építkezik a tudomány. 

Egyébként van olyan, hogy normális agy?

Attól függ, mit tekintünk normálisnak. Már szinte közhely, hogy nincs egészséges ember, csak olyan, akit még nem vizsgáltak ki megfelelően. Az aggyal ugyanez a helyzet. Mindenkinek az agyában lehet mikroinfarktusokat, mikroléziókat, meszes gócokat vagy a vérellátás gyengeségére utaló jeleket találni. Persze nem mindegy, ezekből mennyi van, növekedik-e a számuk például a nem megfelelő életmód, dohányzás, alkoholfogyasztás, elhízás, kevés mozgás következtében. De a normálisnak mondható idősödés során is szaporodhatnak. Amíg nem volt MR, CT, addig nem is tudhattuk, hogy ilyesmik vannak az agyunkban, pláne, ha nem okoztak tünetet.

Az élet mennyire múlik a szerencsén?

Az én életem tulajdonképpen szerencsés események, döntések sorozata. Szinte minden kulcsfontosságú döntést gyorsan meghoztam, mintha valaki vezetné a kezemet, a gondolataimat, következtetéseimet. Jól döntöttem, hogy nem orvosi egyetemre jelentkeztem, hanem bio­lógusnak, mert a kutatói pályára jobban felkészített. Jól döntöttem, amikor hazajöttem Oxfordból, hogy itthon alapítsak kutatólabort. Vagy amikor a SOTE-ról átmentem az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetbe, ahol saját labort építhettem, osztályvezető, majd igazgató lehettem. Nekem sokszor sikerült a jó irányba indulnom, amiért rendszeresen a gondviselésnek adok hálát.

És ha nincs sikere, akkor szemrehányást tesz az úristennek, hogy hagyta félremenni?

A rossz döntéseknél csak magamat okolhatom. Eddig, azt hiszem, néhány kivételtől eltekintve végig a tenyerén hordozott.

Mert ön olyan jó ember.

Ebben nem hiszek. Egyrészt mert több olyan dolgot is tettem már az életemben, amire nem vagyok büszke, mindenkinek megvan a maga gyarlósága, de bízom a megbocsátásban. Ugyanakkor hány jó emberről tudunk, akikkel méltatlanul bánt a sors! Valamennyien rendelkezünk a jó és a rossz megkülönböztetésének képességével, és szabad akarattal, hogy válasszunk a kettő között a különböző élethelyzetekben. Mindenki törekedjen a jóra, próbálja ennek megfelelően kezelni a megpróbáltatásait, a sikereit, a kudarcait, a gyarlóságait, önzetlen jó cselekedeteit, és a többit bízzuk a Teremtőre.

Mindig lenyűgözve nézem a falán az agy kinagyított térképét. Ezeknek a krikszkrakszoknak a mikromozgása határoz meg mindent, amit életnek nevezünk?

Nagyon sokat. Minden mozdulatunk azon múlik, hogy az idegsejtjeink milyen parancsot adnak ki izmainknak. Itt tárolódik a memória, gondolataink itt keletkeznek ebben a másfél kilónyi agyban, idegsejtek közötti interakciók, azok csoportos aktivitása formájában. Itt dől el, hogy élményeink hogyan határozzák meg új gondolatainkat vagy a pillanatnyi érzékszervi információ feldolgozását, hogyan építik azt be a memóriánkba, milyen érzelmi, motivációs súlyt adnak neki, ami meghatározza az előhívhatóságot, és lehetne sorolni a végtelenségig az izgalmasabbnál izgalmasabb agyi funkciókat.

Mikor karambolozik előttünk egy autó, és mi jobbra húzzuk a kormányt, vagy balra rántjuk, vagy hagyjuk, hogy a kocsi belerohanjon az előttünk állóba, mitől függ, mi adja ki a parancsot?

Azt sem tudjuk még, mitől tudatos egy működés, és mitől nem. Például, ha autót vezetünk, és közben beszélgetünk az utastársunkkal, vagy rádiót hallgatunk, akkor nyilván nem koncentrálunk teljesen a vezetésre. De mégis, ha fölvillan az előttünk haladó autó féklámpája, reflexszerűen mi is fékezni fogunk. És ha egy perc múlva megkérdezi az utastárs, miért fékeztünk, nem tudjuk megmondani. Automatikus volt a mozdulatsor, amint a féklámpa felvillant, mi is fékeztünk, annak ellenére, hogy közben máshol járt az eszünk. Így nem is fogunk rá emlékezni. Ha viszont köd van, és koncentrálni kell arra, hogy ne menjünk neki az előttünk lévő autónak, nyilván azonnal fékezünk, amint felvillan a féklámpa. Viszont, ellentétben az előző esettel, ha ezután megkérdezik, miért fékeztünk, akkor emlékezni fogunk rá. Azaz tudatában voltunk annak, mit miért csináltunk. Ha ilyenkor megnéznénk, mely agyterületek aktiválódtak, nem fogunk különbségeket találni, legalábbis mai technikai lehetőségeink mellett, ha tudatosan vagy ha tudat alatt fékeztünk. Tehát nagyon sok minden rejtélyes még a tudatos működéseket illetően. Evolúciós szempontból a lényeg, hogy agyunk elvégezte a feladatát, az érzékszervi információt felhasználva kivédte az ütközést, függetlenül attól, hogy az érzékszervi információ, majd a mozdulatsor tudatosult-e, vagy sem, elraktározódott-e a memóriánkba, vagy sem.

Van ismérve egy nagyon okos ember agyának?

Einstein agyán több tucat vizsgálatot végeztek, és nem találtak semmi rendkívülit. Nem a kutatók által vizsgált morfológiai jegyeken múlt a zsenialitása.

Hanem?

Ha tudnám, holnaptól csak annak a részleteit kutatnám. Vagy be sem mennék a laborba…