Csütörtök este nyolc, Budapest belső kerülete. Lehetnénk máshol, az más képet mutatna, akár egy fordított darabját a valóságnak. De most épp ide világítunk, az ország fővárosának a közepébe. Zsenge és lassú még az este, ez még nem az éjszakai, tétek nélküli lüktetés. Fiatal lányok, fiúk állnak bárok és bezárt üzletek előtt, beszélgetnek, várnak valamire.
Egy pozsgás arcú, szemüveges fiú, nagy, szőrös kabátban, a körmén lakk. Egyéniség. Bátran, természetesen mutatja ezt a világnak, nincs ebben hivalkodás, csak mintha ezt üzenné vele: per pillanat épp ilyen vagyok, és kész. Zsombor. Mellette Rebeka, Kristóf, Botond – ahogy ez később kiderül. De most, ahogy állnak, még csak idegenek, a Z generáció tagjai. Mikor nekik szegezem a kérdést, elmondják-e, hogy vannak, úgy igazán, azonnál rávágják az igent. Tizennyolc-tizenkilenc évesek. A szemükben gyanakvásmentes bizalom és valami megnyugtató szelídség.
ŐRÜLET, MÉGIS NORMÁLIS
Megszokták, hogy idegenekkel beszélnek, hogy az idegenekkel is valahogy mindig van közös szál. Nyitottak, tudják, hogy mindenki más valahogy, és ezzel nincsen semmi baj. Sőt. Abból tanulni lehet. Botond például azt mondja, ő bizony minden alkalommal, amikor Debrecenből – ahol tanul – Pestre jön, ha lehet, az esti bulikban elbeszélget egy-egy külföldivel. Mert az mindig egy új világ, abba érdemes belenézni. Találkozni a valósággal, hogy milyen az „odaát”, a – minden értelemben vett – határainkon túl, akár szemben azzal, amit a hírekben mondanak. Az ismeretlen nekik nem félelmetes, hanem természetes, és mindig karnyújtásnyira van.
Gimnáziumba jártak együtt Egerben, onnan fújta őket széjjel a szél, pontosabban az egyetemi – és a felnőttes – élet első évébe. Zsombor az ELTE bölcsészkarát szokja éppen: angol-magyar tanári szakra jár. Várja is a kérdésem egy félmosollyal: és tényleg tanár leszel…? Dehogy lesz. Az okokat nem akarja részletezni, azt mondja, azokat a vak is látja úgyis, mind anyagi, mind megbecsültségi oldalról. Szabad bölcsész lett volna, de szülői – X generációs, szintén tanári – nyomásra, hogy valami konkrét csak legyen majd a kezében, választotta a tanári szakot. Megjegyzik többen is, amúgy nem illik ám manapság ilyeneket kérdezni az embertől. Hogy mi lesz, ha nagy lesz. Kicsit nevetséges, értelmetlen is ez az ő szemükben.
– Miért kéne tudnom tizennyolc évesen, hogy mi leszek? Senki sem tudja ezt ilyenkor magáról. Így van ez jól. De ha el is árulja valaki, hogy mivel akar majd foglalkozni, tízből egy tart ki végül mellette. Egyszerre felszabadító és félelmetes perspektíva.
Mondják rájuk, a Z generációra gyakran, hogy irreálisan gyors sikert akarnak, hogy nem kitartók, hogy folyton változtatják az elképzeléseiket, a munkahelyüket, nem bírják a monotonitást, hamar ráunnak dolgokra. Kérdezem tőlük, ezekről a sztereotípiákról mit gondolnak. Magukról mit.
– Szerintem ebben van igazság is – válaszolja Zsombor. – Ez nagyjából valós kórkép. De valószínűleg nem is lehet másképp a mai világban. Hogy legyen hiteles, körvonalas jövőképed, amikor ennek a jövőnek a képe ötpercenként változik? Olyan felfoghatatlanul sokat fejlődött a világ az elmúlt tíz évben, és olyan rengeteg lehetőséget hozott elénk, amerre elindulhatunk. Felfogni, megismerni is alig van idő. Őrület, mégis ez a normális. Ebben igazodj el… És az nem elég, hogy egy intézményben tanulunk, magunkat is kell fejlesztenünk folyamatosan, hogy ne maradjunk le semmiről…
A lelkesedést is kiemelik. Mert a kötelezőből végigszenvedése valaminek – akár az egyetemnek – már nem igazán opció, sőt őrültségnek nevezik. Élvezni akarják, amit csinálnak. Azt mondják, akkor lehet csak igazán, mindent beleadni, másképp nem is érdemes.
CSAK AZ, AMI ÖSSZEKÖT
Ők még nem okostelefonnal a kezükben tanultak meg beszélni, ahogy a mostani kétévesek. Nyolcadikosok voltak nagyjából, amikor az okostelefonok megjelentek. Persze náluk is uralkodók az online kapcsolatok, de nem kizárólagosak. Mondja Botond, ő most is csak azért van itt, a pesti éjszakában, mert a barátai is itt vannak. Hozzájuk vonatozott „fel” Debrecenből. De azt is hozzáteszi, hogy az internet nemhogy bezárja, sokkal inkább kinyitja a világot nekik. Szabadságot hoz, és ezt semmi áron nem akarják már kiengedni
a kezükből.
– Rengeteg embert ismertem meg online, akikkel amúgy soha nem sodort volna össze az élet. – Lelkesen magyaráz. – Mindenféle embereket, mindenféle nációból. És olyan könnyű megtalálni egymást az alapján, ami összeköt minket.
Egyszerre helyeselnek a többiekkel, hogy itt egyáltalán nem számít, mi az, ami szétválaszt, azaz hogy az a másik, ott messze, és mégis közel a túlvégen, milyen társadalmi vagy anyagi helyzetben él. Ez gyakran ki sem derül. Tudják, hogy bár mindenki más, különböző körülményekkel, vágyakkal és hitekkel, ezek a különbözőségek természetesek. És ők elfogadják ezt a tényt. Ami számít, és ami könnyen kiderül, hogy hasonló dolgok érdeklik éppen őket. Ez elég, sőt rengeteg. Az online barátságokat is ugyanolyan barátságnak nevezik, mint a hús-véreket.
– Nem hinném, hogy a mi esetünkben attól kellene tartani, hogy az online világ teljesen átveszi a valóságos szerepét – vonja meg a vállát Botond. – De az utánunk következőkkel nem tudom, mi lesz. Ott van például az öcsém, neki már alig lehet kivenni a kezéből a telefont. Ők már kevesebbet találkoznak a barátaikkal iskolán kívül, egymással is inkább csak online játszanak, vég nélkül. Persze ez még mindig sokkal jobb, mint ha magányosan lövöldöznének a gépen… Még mi is bőven gyerekek voltunk, amikor már elkezdett ömleni a tartalom a mindenféle médiumokból, internetes platformokról, de szerintem, mivel mi láttunk azelőtt mást is, még többnyire meg tudjuk különböztetni a valós tartalmakat a teljes manipulációtól. A fiatalabbaknak ebben is nehezebb dolguk lesz. Velünk még – vagy már – nem lehet mindent megetetni… – Elgondolkodik. – Úgy gondolom, a szülőkön múlik nagyjából minden. Hogy megtanítják-e jól használni a digitális eszközöket, biztonságban mozogni a gyereküket az online térben, vagy sem. Tiltani teljesen értelmetlen, sőt. Kontraproduktív.
Zsombor is helyesel. A szülei őt sem korlátozták túl ez ügyben, de maga körül azt látja, az erős tiltás általában sosem szül jót, semmilyen téren.
– Rengeteg ilyet látok magunk körül. Hogy a korlátozás azzal párosul, hogy egyáltalán nincs meg a közös hang. Így a szülő éppen hogy azokat a szokásokat erősíti fel a gyerekében, amik ellen annyira küzd. Sakk-matt. Úgyis megcsinálja a gyerek, csak nem mondja el. Az a legrosszabb, ha egy ilyen, korábban erősen korlátozott gyerek bekerül az egyetemre, egy számára sokkal szabadabb világba, új emberek közé, akik ezerfélék, na, akkor jön a haddelhadd. Ott mindent, ami addig kimaradt, százszorosan fog bepótolni. Maximum közben még rosszul is érzi magát, mert gyötri a bűntudat. Pedig szerintem nem kéne hogy így legyen, hiszen a kísérletezés, amibe becsúszik egy-egy hülyeség is, a mindennapjaink része ebben a korban. Sőt, én szinte biztos vagyok benne, hogy a szüleinknek sem maradtak ki ezek a dolgok anno, csak sokan nem akarják bevallani… – nevet. – Pedig szerintem sokkal egészségesebb lenne az őszinteség. Nem jó folyton nyomást helyezni a gyerekre. Attól inkább összemegy, mint felnő, pedig állítólag utóbbi lenne a cél.
Botond biomérnöknek tanul az egyetemen.
– De nem hiszem, hogy az is leszek – mondja. – Az orvosi lett volna az eredeti cél, sajnos nem sikerült bekerülni. Erről a szakról azelőtt nem is hallottam, egy barátom szólt, nézzük meg, mi ez, ha már ugrott az orvosi. Ám hogy mi leszek végül? Arról fogalmam sincs. De most nehéz. Nem gondoltam, hogy ennyire az lesz… A felvételi simán ment, viszont most úgy érzem, megszakadok. Várok, mondjuk, másodévig, aztán ha mégsem érdekel, ha nem tudom rávenni magam, hogy végigcsináljam, akkor kitanulok egy szakmát, és kész. Asztalos, vízvezeték-szerelő, bármi. Ezekből folyton hiány van, egy év alatt meg lehet szerezni a képesítést, és ötször annyit kereshet vele az ember, mint egy szép, csillogó, négy-öt évnyi izzadságos munkával megszerzett diplomával. Mindenki úgy rá van görcsölve a diplomaszerzésre, butaság pedig az egész. Egy diplomából nem lehet vacsorázni, és egy diplomától senki sem lesz bölcs. Szerintem.
– És boldog az mitől lesz valaki manapság?
– Boldog? Ezt én húszévesen nem tudhatom. De egyet tudok: nem a pénz teszi. Azaz nem a sok pénz. Legyen hol lakni, legyen mit enni, ne kelljen aggódni a mindennapi anyagiak miatt, ennyi kell. Nem akarok tárgyakat birtokolni, inkább csak használni szeretném őket. De hát a mi generációnk talán már kezdi látni, hogy csak ez a fenntartható létezési mód. Nem „szerezni” folyton, ész nélkül, bele a vakvilágba. Én csak egy társat szeretnék majd, akivel meg tudom osztani a mindennapjaimat, az érzéseimet, akivel egymás mellett állhatunk mindig. Ez ezerszer fontosabb.
