A kisgyerekek a büntetéstől tartva igyekeznek minden alkalommal kibújni a felelősség alól, legyen szó rossz jegyről, elfelejtett feladatról, verekedésről, rosszalkodásról. Ez valahol érthető is, hiszen a felnőttek folyton számonkérik őket, ezért reflexszerűen mentegetőznek. De mi történik felnőttkorunkban? Akkor már nem kell szobafogságtól és osztályfőnöki intőtől tartanunk, mégis magyarázkodunk. Akkor is, ha nem kérdeznek, és nemcsak másoknak, de magunknak is.
Pihe-puha, kényelmes
Az önjelölt megmondóemberek előszeretettel posztolnak a kifogásokról mint a gyengék legfőbb hibájáról, amitől meg kell szabadulni, és már be is köszönt a jó világ. Azt azonban elfelejtik, hogy azok a meggyőződések, amelyekkel évek óta takarózunk, nagyon hozzánk nőttek.
– Egy terápia sikere is múlik azon, mennyire merevek ezek a takarók – mondja Sárvári Györgyi pszichológus. – A takaró metafora azért jó, mert nagyszerűen megmutatja, milyen meleg, kényelmes, biztonságos környezetet teremt a kifogás. Mindegyik valamit szolgál: megment egy magasabb rendű félelemtől, komolyabb kihívástól. Például: „Én nem szeretem az embereket, ezért nem járok társaságba.” Ez az indok elfogadhatónak tűnik, de arról nem esik szó, hogy mindez kiválóan megvéd attól is, hogy ha mégis közéjük merészkednék, lehet, hogy nem sikerülne kapcsolódnom. Sokan nem kockáztatják meg, hogy kibújjanak a takaró alól, mert anélkül védtelennek érzik magukat, és megvan az esélye, hogy fáznak majd. Tulajdonképpen egyfajta komfortzónáról beszélünk, amin belül maradni megnyugtató, de a fejlődés lehetősége azon kívül van.
A baj az, hogy a takaró összenőhet a bőrünkkel, már észre sem vesszük, ha azonban jön egy krízis, azonnal kizuhanunk a kuckóból. Az életmód kapcsán rengeteg ilyen gyakran ismételt kifogással találkozni. „Nem tudok lemondani a kóláról, kell ahhoz, hogy egész nap tudjak dolgozni.” „Messze van az edzőterem, és egyébként sincs semmi bajom.” Aztán beüt egy akut mozgásszervi vagy szívprobléma, ami sürgősségi műtéttel meg több hónap kényszerpihenővel jár, és az illető hirtelen mégis képes változtatni. Ahogy a dohányzásról is le tudnak szokni az emberek az infarktus másnapján. Ezt nevezi a pszichológia szenvedésnyomásnak, ez az a helyzet, amikor a nagyobb szenvedés elkerülése érdekében végre cselekszünk. Ezek általában rettenetes dolgok – baleset, betegség, magánéleti veszteség –, mégis hatalmas motivációs erővel bírnak.
Ne fogjuk másra!
Ha valamit folyton ismételgetünk, és szinte jelmondatunkká válik, akkor jó, ha a fejünkben megszólal a csengő: vajon nem csak elbújunk a jól hangzó kinyilatkoztatás mögé? Gyakran nem csupán saját magunkkal kapcsolatban takarózunk, sokan mások teljesítményét kisebbítve vagy megkérdőjelezve mentik fel önmagukat. „Neked mindig szerencséd van.” „Úgy nem nehéz, hogy van időd sportolni, és a férjed mindenben segít.” És ott van az örök kedvenc: „Neked könnyű, mert van akaraterőd.” Szülőként a gyerekeinket is képesek vagyunk a takaró alatt tartani, ami hosszú távon rendkívül káros lehet. „Nem baj, kislányom, hogy száz kiló vagy, ennyi idősen én is így néztem ki.” „Azért nincsenek barátaid, mert mind irigyek rád.” De vajon mi segít felismerni, hogy valójában csak takarózunk?
