Hadd kezdjem egy személyes dologgal! Amikor hallgattam az önnel készült podcastokat, arra jöttem rá, hogy a népszerűségének az egyik oka a kellemes, megnyugtató hangja, ami gyógyír a megtépázott idegeknek.
Köszönöm, örülök, ha így találja. Már általános iskolás koromban így gondolták a tanáraim, mert minden szépolvasó, szépbeszéd- és szavalóversenyen engem indítottak. Sosem az én választásom volt, mindig küldtek, azt mondták, menjek, jó lesz az nekem. Egyébként pont olyan a hangom, mint az anyukámé.
A tévénél is nagy előny a szép hang. 1997-ben kezdett el tévézni. Azóta mennyit változott a szakma?
Rengeteget. Amikor belecsöppentem, épp akkor indultak el a kereskedelmi csatornák. Azelőtt volt a Magyar Televízió két csatornával, illetve a Duna TV-vel, meg egy-két kisebb kábeltévé. Én szerkesztő-riporterként kezdtem az MTV-nél, és amikor a főnökeim kitalálták, hogy legyek műsorvezető, nem örültem, soha nem volt bennem szereplési vágy. Ódzkodtam a képernyőtől, eredetileg rádiós műsorvezető akartam lenni, és televíziós szerkesztő. De biztattak, hogy higgyem el, milyen jó, amikor a sarki zöldséges megismer, és olcsóbban adja a narancsot. Ilyen soha nem történt, de ismertséget valóban hozott, ami nagyon hirtelen jött.
És sikerült ezt jól kezelnie?
A sok csatornának köszönhetően Budapesten elég megszokottá vált, hogy szembejön az utcán egy tévés, egy színész, egy zenész; nem volt nagy ügy. De vidéken még igen. Mi akkoriban a Főtér című műsorral sokat jártunk vidékre forgatni, azt nagyon szerettem. Végtelen szeretettel fogadtak, és még megvolt a vidéki emberekben – bizonyos mértékig mind a mai napig megvan – a közlési vágy, hogy ők is elmondhassák, ami a szívüket nyomja. A Főtér epizódjait egy-egy héten át forgattuk a helyszíneken, és mindig összebarátkoztunk a helyiekkel. Ezt a fajta figyelmet nagyon élveztem. Ami inkább kellemetlen volt, hogy bizonyos férfiak azt gondolták, miután láttak a tévében, azzal a közvetlenséggel szólíthatnak le, mint egy régi ismerőst. Amikor Budapestre kerültem, bár volt jogosítványom, nem vezettem, mert kicsit szétszórt vagyok, és nem akartam azonnal rommá törni magam és a kocsim. Ezért tömegközlekedtem, és azért szoktam le róla, mert rendszeresen úgy huppantak le mellém a férfiak, mintha évtizedek óta együtt járnánk munkába. „Szia, mi van veled? Add meg a számod, műszak után felhívlak” – és hasonlók.
Önt sokan nézik a tévében, de ön sok tévét néz?
Nem, mert egyrészt ami a távirányító birtoklását illeti, nekem mindig a tápláléklánc alján jut hely. Másrészt, amikor az olasz férjem (Salvo Sgroi – a szerk.) ideköltözött Magyarországra, az egyetlen akkoriban fogható olasz csatorna ment állandóan, a Rai 1, ami engem annyira nem érdekelt. A gyerekeim ma is inkább az olasz tévét nézik, mert egyébként folyamatosan magyar környezetben vannak. Mivel a családunk tagjai messze élnek egymástól, unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők Szicíliában, illetve Szarvason, ezért a gyerekek már viszonylag korán kaptak okostelefont, hogy tartani tudják velük a kapcsolatot. Viszont amikor megkapták a készüléket, megmondtam, hogy az összes belépési kódjukat meg kell osztaniuk anyával és apával, és tudjanak róla, hogy tizennyolc éves korukig jogunk van belenézni a telefonjukba, azért, hogy ők biztonságban legyenek. Előfordult velük is, hogy valaki ismeretlen rájuk írt vagy kéretlen tartalmat küldött, de beszéltünk róla, hogy mi ez, és mit kell ilyenkor reagálni, és hogy egyből szóljanak nekünk, ha ilyet kapnak.
Ön egyébként szigorú szülő?
