hányszor foglaltam hazát,
hányszor ültettem virágot Rahótól Mezőváriig,
hol halált halt fajtám, kit szerettem,
és hányszor kezdtem mindent elölről,
hányszor voltam gyermek túl a Szereten.
Voltam én már azon a megbabonázó földön. A Keleti-Kárpátokon túl. Hallottam – mintha egy ősi rokon törzzsel találkoztam volna – azt a több száz éve megdermedt, képekben fogalmazó, szívet dobogtatóan ismerős, olykor nehezen megfejthető magyar beszédet. Hogy a moldvai csángók – Iancu Laura szóhasználatában a Moldvában élő katolikus magyarok – hozzánk tartoznak, hogy egy csoportjuk a 13., másik a 18. század óta él azon a messzi földön, ahol a nap leszentül, tudom rég. Csak az igézetet nem tudom. Nem tudom megfejteni.
Hogy mi fogja meg, mi tartja rabul azt, aki közöttük jár. Szegénységet lát. Paraszti mindennapokat. Ma már elvándorlást. Sok gyermeket. Tusakodó életeket. A kékre meszelt házakban, a tapasztott kemencék mellett. A szívem hogy nem szakadt meg fájdalmába’ a magyar híveknek románul prédikáló papok zsúfolásig megtöltött templomaiban. Hogy nem repednek meg a templomfalak százak és százak erős, tiszta, hívő énekétől! Hétköznap, ünnepnap. Mindegy, mikor. Bogdánfalván, Szabófalván, Klézsén, Pusztinán, Somoskán, Magyarfaluban, bárhol. Igézet foglya lesz, más emberként tér meg, aki onnan visszaérkezik.
Iancu Laura József Attila-díjas költő, néprajzkutató ennek a földnek a szülötte. Régóta dédelgetem a gondolatot, hogy találkozzunk. Most egy elegáns cukrászdában ülünk, diós süteményt választ, kapucsínóval. A dereka mögé gyűri a kabátját.
Fázol?
Nem, minden jól van.
Mosolyog. Akkor is van valami belső mosoly az arcán, amikor valami komoly dologról beszél. Ilyenkor többször behunyja a szemét. Hosszan. És még inkább ott van. Rám néz, és a füzetemre.
Nem használsz magnót?
Inkább jegyzetelek.
Bevallom, ez most megbosszulja magát. Olyan szavakkal, mondatokkal beszél, meg kellett volna őriznem hűen. Még a sajátos hanghordozását is. Itt van a fülemben. Pontosan kéne továbbadni. És jól kéne kérdezni… Mintha tudná, mire gondolok.
Kérdezni nehéz. Ismerem. A néprajzi gyűjtéseknél teljesen idegen az irányított kérdés. Mielőtt bekapcsolja az ember a magnót, és miután kikapcsolja – na, az a hab a tortán! Akkor jönnek az igazi történetek.
Mesélj a gyerekkorodról!
Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Úgynevezett sztorik persze igen. De hogy ki voltam…? Nemrég rajtakaptuk valamin a kisfiunkat. A nagyobbik, Márton kapott egy oklevelet focizásért. És Bercike átírta. A testvére neve fölé odaírta az övét. Hát én is fociztam!, mondta, amikor elővettük, hogy ez bizony helytelen. Akkor rájöttem, mennyire hasonlítunk. Hogy ez vagyok én! A versírás is ilyen. Van a valóság, de én megírom a magam verzióját. Gyerekként is ez voltam. Mert a világ olyan is, ahogy én látom, meg olyan is, ahogy én elgondolom. Megalkottam a saját valóságomat, mintha én csináltam volna. A barackfáimnak meséltem, velük értekeztem, ez volt a valóságom. Vallatni az emlékeimet – akkor mindig az az érdekes, ami a képből hiányzik. Ettől mindig más szögből látom ugyanazt a történetet.
El kellett vinni a teheneket legeltetni. Édesanya fölébresztett háromkor-négykor, s mentem. Reménykedtem, hogy lesz hold és vele valami világosság. Féltem a sötéttől. De féltem attól a tükörvilágosságtól is, ami a hold. Ma is megvan bennem ez a kettősség.
Hány éves voltál?
