Mivel a Millácskának címzett fény mennyisége a mostani mostoha időjárási viszonyok között sem csökken, fontolgatom: legalább a sétaidőnkre napelemet és közszeretetmérőt kapcsoljak rá. Szóval, mi lenne ezekből az örömünnepekből, ha nem hoznám őt ki sétálni? (Milla ezt nyilván fordítva gondolja, mármint, hogy ő sétáltat engem, s megvallom, van is ebben némi igazság.)
Örömünnepekről beszélek, és ez nem túlzás: sokan, sokszor jobb kedvre derülnek, amikor megpillantják az én cukorborsó Millámat, indul a becézgetés (nevetés, gügyögés, csettintés, füttyögés, sóhajtás satöbbi). Akadnak olyanok is, akik elalélásközeli állapotba kerülnek – elfogadom: lehet, hogy ezt csak én képzelem, mert így szeretném.
Pontos sétastatisztikám szerint Milla rajongóinak túlnyomó többsége – 87 százalék – a szebbik nemből kerül ki, korban viszont teljes a változatosság, háromévestől nyolcvanhárom évesig. Milla, dicséretére legyen mondva, ilyen alapon nem tesz köztük különbséget. Annak ellenére, hogy a gyerekkorú hölgyekhez vonzódik leginkább, kínosan ügyel rá, ez a legbensőbb magánügye maradjon. Így hát bármi korú rajongó megkapja a válaszát, az örömrohamot a maga részéről, szűnni nem akaró, lelkes farkcsóválást, ágaskodást, a simogató kezek hálás nyaldosását. Állandó repertoár.
