Ez olyan hely, ahova egy baráti társaságot bezárnak, és a különbözőképpen berendezett szobákban elrejtett nyomokból kell kikövetkeztetni, hogyan lehet kijutni. Az elején tisztázták: egy óránk van, és kétszer lehet segítséget kérni, ha elakadunk. A szerkesztőséggel próbáltuk ki, és fantasztikus volt az élmény, hogy támaszkodhatunk egymásra, hisz mindenki másban jó, volt, aki kódfejtésben, volt, aki az irodalmi rejtvényekben remekelt, és olyan is, aki mindenkit lekörözve oldotta meg a matematikai feladatokat. 

Pontosan ugyanolyan jól működtünk együtt, mint egy hektikus lapzárta idején, volt sok nevetés, izgalom, az adrenalin magasan csapongott. Fogyott az idő, meg akartuk mutatni, hogy kijutunk egy óra alatt, csakhogy egy ember akadályozta a sikert. Ez az ember én voltam. Ugyanis hiába kezdték mondogatni, hogy segítséget kell kérni, nem akartam meghallani, jó, jó, megy ez nekünk, ne aggódjatok! Aztán Orsi határozottan elém állt, és azt mondta, itt az idő! Ugyan, mondtam, hiszen meg tudjuk oldani. Erre ő a falra mutatott, ahol nagy betűkkel virított: „Légy bátor, kérj segítséget!”

És akkor kristálytisztán láttam, hogy hát persze, miért is kéne mindent egyedül megoldani? Beleszakadni inkább, de nem kérni segítséget? Hihetetlenül felszabadító volt jó hangosan elkiáltanom magam, hogy hahó, elakadtunk, segítsetek!

Utána pedig szépen elkezdtem beépíteni az életembe, elfogadni, hogy nem szégyen, ha kimondjuk: eddig tudtam én megoldani, de most kell hogy valaki támogasson. 

Megnyugtató, felszabadító érzés, érdemes kipróbálni, főleg így a sűrűsödő ünnepi feladatok között…

Arról, hogyan lehet jól kérni, a 16. oldalon olvashatnak.