A Nők Lapja Életmódváltó program idei versenyzői számára felszabadító élmény volt, amikor megértették, hogy nem kell tökéletesnek, mindentudónak, többkarú istennőnek lenniük. Balogh Edit az élete számos területén tapasztalta, milyen nagy ereje van a többiek támogatásának. „Eljutottam végre oda, hogy merek segítséget kérni másoktól. Azzal kezdtem, hogy begyűjtöttem jó néhány egészséges receptet a facebookos ismerőseimtől. Az élethelyzeti válságomhoz segítségül hívtam egy régi ismerősömet, aki emberierőforrás-tanácsadó, és most közösen próbáljuk kibogozni az összegabalyodott életfonalamat. Visszatértem az edzőterembe, és remek segítőre találtam ott is. Egy régi tanítványom anyukája lett a személyi edzőm, illetve annál több: a példaképem és barátnőm.” De ha a segítség ennyivel jobbá teszi az életünket, akkor miért olyan nehéz kérni?
EGYSZER MAJD KÉRNI FOGUNK MAGÁTÓL VALAMIT…
– A segítségkérés dinamikája összetett és nagyon aktuális kérdés – mondja Mihályi Helga szociológus. – Az, hogy nem fogadunk el segítséget, egyértelműen a bizalmatlanság jele, nálunk, magyaroknál ez a történelmünkből is fakad, gondoljunk csak az előző rendszerre, a besúgók világára. Függetlenül attól, hogy ez valakit személyesen érintett-e, mindenképpen magunkban hordozzuk a gyanakodást. Hátsó szándékot feltételezünk: „Miért is adja ezt nekem? Biztos elvár érte valamit.” Belénk ivódott, hogy ha elfogadjuk a támogatást, akkor egyszer majd kérni fognak tőlünk valamit cserébe.
A rendszerváltás óta sem javult a helyzet, sőt, az emberek egy része odáig jutott, hogy senkiben nem szabad bízni. A bizalmi és szolidaritási háló szétszakadt, a társadalmi integráció végtelenül meggyengült, és ennek eredménye az anómiás társadalom. Ez egy olyan állapot, amelyben a közös normák és értékek megroppannak, nincs mihez igazodni, eltűntek a kapaszkodók, nem tudjuk, hol húzódnak a korlátok és mik a szabályok. Amikor egyik napról a másikra új szabályok születnek, akkor az emberek úgy érzik, semmi sem biztos, bármit meg lehet tenni, és ez erősíti a bizalmatlanságot, gyengíti a másokkal szembeni szolidaritást. Az egyén szintjén nagy szerepe van annak is, ki mit hoz otthonról. Aki azt tanulja meg, hogy „mi mindent megoldunk egymagunk”, az nemcsak bizalmatlanságból, hanem rutinból, a megszokott mintát követve igyekszik így tenni. Sokan a saját gyereküktől sem fogadnak el semmit, ha úgy érzik, nem tudják viszonozni. A szimmetria nagyon erősen jelen van a segítségnyújtás terén, ha kapunk egy bizonyos nagyságú támogatást, azt pontosan olyan mértékben szeretnénk visszaadni.
A VILÁG LEGTERMÉSZETESEBB DOLGA?
Akinek mindig felhánytorgatják, hogy „bezzeg, amikor megszorultál, én adtam kölcsön”, „ha a gyerek beteg lett, én vigyáztam rá”, az egy idő után hajlamos az erején felül is magára vállalni feladatokat, csak ne kelljen ezt hallgatnia. Az életkor is számít; az idősebb generációknál erős mozgatórugó a kölcsönösség elve, ugyanakkor megszokták, hogy sokféle segítség alanyi jogon jár, legyen az gyes, szociális támogatás, családi pótlék, néhány nap a vállalati üdülőben. A fiatalabbak nem veszik olyan szigorúan a kölcsönösséget; számukra ezért természetes az önkénteskedés, a rászorulók segítése, és a szociológus szerint ez felkeltheti bennünk a reményt, hogy a társadalmi szolidaritás lépésről lépésre visszaerősödik.
Gyakran tapasztalni, hogy a személyes, ismerőstől vagy rokontól érkező segítséget nehezebben fogadjuk el, mint az intézményes támogatást. A magyarokban benne van, hogy a hivatal dolga segíteni, hiszen az a feladatuk, az ügyintézőt azért fizetik. A családtagok részéről jövő felajánlásra azonban néha nehezebb rábólintani.
