Mezítláb szaladnak a gyerekek a saras úton, szaladnak folyton, mintha ez a futás felmelegítené a vérüket. November van. Hideg szelek. Egyikük kezében nagy vödör, nagyobb, mint ő maga. Vizet tölt bele az utcai kútnál. Nógrád, Kisterenye, annak is a vége.

Ez az egyetlen kút van itt, ebben a két utcában, víz az úgy ötven házban szinte sehol sincsen. A foghíjas kéményekből fehér és fekete füstök szállnak. Mondják, a fehér füst fát jelent, a fekete rongyot. A feketéből van több. A gyerekek meg csak kacagnak, mintha vidám volna az élet. 

– Sarazunk! – kiáltja oda egyikük úgy, ahogy mások, máshol azt mondják: legózunk! 

Itt nincs más, csak a sár. 

A kerítések is rövidek. Inkább nincsenek is. Ami van, egy-egy elszédült, funkcióját vesztett darabban áll ki a földből, mint valami rossz tréfa. 

– Én abban a házban nőttem föl – mutat Bogdán Tímea az utcán felfelé. – Akkor még más volt, akkor is nagy volt a szegénység, de most sokkal lejjebb van 

a gödör alja. 

MERT MINDENKI FÉL

Pedig Bogdán Tímea megy, mint a tank, ő nem áll meg, ő mindig a reményt hirdette, hogy ha az emberben van erős akarat, akkor át lehet fordítani a dolgokat. Mert benne is volt. Évek óta közösségszervezőként dolgozik itt Nógrádban, azon belül is a legszegényebb településeken és szegregátumokban. A Civil Kollégium Alapítványnál kezdte, aztán került a Magyar Szegénységellenes Hálózathoz dolgozni. Egyúttal végzős szo­ciálismunkás-hallgató.

– Én hamar rájöttem, hogy ezt az életet, ami itt van, nem akarom. Másra, többre vágytam – meséli. – Amikor kereskedelmi szakközépiskolában akartam továbbtanulni, már akkor is szembe kellett szállnom a szüleimmel. Az én szegény édesapám azt mondta, hogy téged a büdös életben nem fognak boltba állítani, a cigányokat nem állítják be a pult mögé. Apám végül nagyon büszke lett rám, sokáig a zse­bében hordozta a bizonyítványomat. De most nagyon nehéz, talán minden eddiginél nehezebb. Ez a generáció már annyira le van lombozódva, el van nyomva, hogy ők már nem akarnak semmit. Így jó nekik, ahogy van. Ebből nagyon nehéz felkaparni őket. Borzasztóan nehéz. És bármerre megfordulok a környéken, ugyanez a helyzet. Kiégett, elhanyagolt emberek. A szegényekkel nem foglalkozik senki. Szó szerint. Már nincs is ki foglalkozzon velük. A szociális és az egészségügyi terület szakemberei teljesen ki vannak égve, megélni nem tudnak a bérükből, nincs utánpótlás. És szinte mindenhol a papír a lényeg. Ha a papír megvan, akkor megvan minden, a terepre alig megy ki valaki. Ide se jön nagyon senki. A civilek, az egyesületek, az alapítványok sokáig tették, amit tudtak, erejükön felül is. De ők sem érnek el mindenhova. És ami a legijesztőbb, hogy most már mi is feltűnően csendben vagyunk. Nincs már akkora mozgolódás, mint a pandémia alatt volt akár. 

A gyerekek figyelnek. Szép mind. Szép a saras kezük, a lábuk, a nagy sötét szemük, amiben úgy villog
a még bármerre fordítható élet. Odaállnak elém bátran, kíváncsian.