Bár nem többemeletnyi magasságból, de messzibb viszi a tekintetet a távolság. Felülről látni a világot. A tetőablak üvegén halkan neszez a szitáló köd, s most éppen a szemergő eső finom zenéje ébreszt. A hajnali ködből csak az öreg ház két vaskos, magas kéményének tömbje sötétlik, körben fehér tenger. És fönt, fönt a magasban éles fényével a fogyó hold. Mekkora ajándék, hogy mindezt láthatom! Hogy most és itt lehetek… 

És gomolyogni kezdenek bennem a gondolatok az ember lehetőségeiről, a pillanat és a helyzet adta szerencséről. Ki hogyan ébred rá, észreveszi-e, elmegy mellette vagy kihasználja. Teszünk-e érte, vagy láblógatva várunk valamire, ami csak nem jön. 

Arcok és pillanatok sorakoznak. A tereskei öreg juhász, Pál Pista bácsi bölcsessége. Kitartott végig, hosszú életén át: „Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél. Úgy imádkozzál, mintha mindjárt meghalnál.”