Wallis, franciásan Valais, Svájc legdélibb részének, a Rhône völgyének kantonja. Kevesen lakják, hiszen területének egyötödét örök hó és jég borítja, kétharmada pedig 2–4000 méteres hegyek vidéke. Itt fúródik az égbe Svájc legmagasabb csúcsa, a 4634 méteres Monte Rosa, és körülötte még vagy tíz-húsz négyezres óriás. Ez a majdnem zárt láncolat állja útját a délről jövő mediterrán esőfelhőknek, ezért ez a terület Európa nyugati részének csapadékban legszegényebb vidéke. Meredek sziklafalakba vájt csatornákon, vagy a sziklára függesztett vályúkon keresztül vezetik a vizet a magashegyi legelőkre, teraszokra. A nyaktörő munkával épített és karbantartott vízvezetékrendszer tette lehetővé, hogy még 2000 méter magasra is települtek falvak. Viszont – Lugano vidékét kivéve – Wallisban süt a legtöbbet a nap. Legalábbis a csúcsokon. A keskeny völgyek ugyanis még délelőtt tízkor is árnyékosak, a hatalmas hegyfalak takarják a napsugarakat. A zord körülmények – télen a falvakat gyakran zárja el a hó – sajátos életmód kialakulásához vezettek. A Saas völgyében többéves szárított sonkák, szalonnák lógnak a kamrákban, és az sem elképzelhetetlen, hogy a sajtot, amivel kínálnak, még a nagypapától örökölték.
Metróval a csúcsra
Mire Brigbe érkezünk, sötétedik. A hegyek olyan közel vannak, hogy úgy érzem, szinte rádőlnek a városra. Magasan fekvő falvak közt, keskeny utakon kanyargó busszal jutunk el innen Saas-Grundba. A százhetven éves Monte Rosa szállodában éjszakázunk, amit korszerűsítettek ugyan, de most is őrzi puritán, régies stílusát. Sajnos ködös reggelre ébredünk, a teraszról csak sejteni lehet a havas csúcsokat. Reménykedem, hátha kegyes lesz az időjárás, és a 3600 méteres Allalin csúcson tiszta idő vár bennünket. 3000 méterig kötélpálya visz, onnan a „Metrónak” becézett vonatba ülünk, ami már a sziklákba vájt alagútban fut tovább. Fönn csak tejfehér ködben itt-ott imbolygó, síelni, hódeszkázni induló, elszánt fiatalokat szúrunk ki, egyébként alig látunk tovább az orrunknál. Kárpótlásképpen időzünk egy kicsit a világ legmagasabban lévő forgó éttermében – bár én forgok enélkül is a ritka magashegyi levegő miatt.
Saas-Feebe, az Alpok gyöngyének becézett híres üdülőhelyre megyünk tovább. Ebből a faluból indult a hagyomány szerint az első svájci síelő, Johann Josef Imseng plébános 1849. december 20-án Saas-Grundba. Falécekből rögtönzött sítalpakon tette meg az utat, hogy egy haldokló híve segítségére siessen. A 4545 méter magas Dom-csúcs lábánál, 1800 méteren fekvő település a nevéhez méltóan mesés hely: nem kevesebb, mint tizennégy négyezres csúcs öleli körül. Gleccserek, örök hó, de mediterrán napsütés és még szeptember végén is elképzelhetetlen virágtenger – szemet gyönyörködtető kontraszt. Saas-Feeben jó hosszú a téli szezon: novemberben kezdődik, és májusig tart. Remek, hóbiztos síparadicsom: a 100 kilométeres pályarendszerben huszonhárom felvonóval lehet felemelkedni.
Ötszáz éves faházak
