Rendes férjem van. Biztonságban vagyok mellette, figyel rám, szeret, felelősséget érez a gyerekeink iránt is, csakhogy túlteng benne a férfiöntudat. Szerencsére nincs híján humornak és önkritikának, hiszen jó néhány évvel ezelőtt olvasott egy cikket – emlékeim szerint épp a Nők Lapjában –, aminek hatására képes volt megkérdezni, „hímsoviniszta disznónak” tartom-e őt. Nem tartom annak, bár a főzéstől való irtózása – miközben szeret enni –, a fociimádata és az a fölény, amellyel kizárt engem az ő „magasabb rendű” futballvilágából, fiatal koromban éppúgy bosszantott, mint ma. Ám az én férjemmel kitolt a sors, két lányunk született, és nem fiaink, akikből focistát faraghatott volna, ha már belőle „csak” szakmérnök, és nem futballista lett – szerinte azért, mert a kicsi, poros szülővárosában senki sem nyúlt a hóna alá –, és a lányainkat annyira érdekelte a foci, mint engem, a szelíd tanító nénit, mondjuk, a pókerezés. Tehát a férjem egyedül nézett meg minden (!) mérkőzést a televízióban, meccsre ritkán járt, mert nem kedvelte a kollektív ivászatokat, közben sajnálta magát, mert a család női szakaszának nem volt megfelelő agyi kapacitása annak felismeréséhez, hogy a foci fontos, férfiakra szabott „észjáték”. 

 Természetes, hogy egy ilyen típusú férfi úszott a boldogságban, amikor mindkét lánya fiút szült – megérkeztek a focistáim, mondogatta elégedetten –, majd hatalmas csalódásként szembesült azzal, hogy az unokáinknak nincs közük a labdához.