Nagymamám, akárcsak a fentebb idézett amerikai humorista, több mint száz évig élt. Élete utolsó két évében már nem volt igazán jó kedve, mert egy szerencsétlen kéztörés miatt nem tudta többé teljesen ellátni magát. Egy alkalommal meg is fogalmazta nekünk, unokáinak a tanácsot: „Ne éljetek száz évig. Éljetek kilencvenhat évig, utána már hülyeség.” Nagymamám kilencvennégy éves koráig dolgozott egy úgynevezett szövetkezetben. Mindennap bejárt dolgozni, fogalmam sincs, pontosan mit csinált, de mindenki nagyon szerette. Egy alkalommal felhívta egy NAV- (akkoriban még APEH-) ellenőr, hogy fáradjon be az ügyfélszolgálatra, mert a bevételeiről akarják kérdezni. Nagymamám tömören és velősen annyit felelt, „ne haragudjon, elmúltam kilencven, én már nem megyek be”.
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi tartotta őt életben ilyen sokáig. Saját elmélete szerint ebben nagy szerepe volt annak, hogy hetvenöt éves korától kezdve egyetlenegyszer sem ment orvoshoz. A rendelőintézetek és kórházak elkerüléséhez az utolsó percig ragaszkodott, életfelfogása részét képezte, hogy az orvostudománynak nem adott benne helyet. De volt még más is. Nagymamám a tettek embere volt. 1914-ben, az első világháborúban született, a másodikban pedig már volt három fia. A huszadik század összes történelmi viharában része volt, valószínűleg sokkal több nehézséggel nézett szembe – nagy veszteségekkel is – élete során, mint az átlagember, de ő mindent túlélt. Fontos vezérelve volt, és minket is erre próbált ösztönözni, hogy minden helyzetben meg kell találni a jót. Ha ez lehetetlennek is tűnik, vagy legalábbis borzasztó nehéz, akkor is meg kell találni és belekapaszkodni, különben végünk van.
Nagymamám egyfolytában csinált valamit, és előszeretettel tett megjegyzéseket a tétlen, lusta emberekre. „Aki unatkozik, nem erre a világra való” – mondta, és úgy kapált kilencven felett is, mintha ereje teljében lenne. Úgy tűnt, hogy egyfolytában motivált. Mindig volt valami, ami hajtotta, néha tudtuk, hogy mi, néha nem. Amikor értesült róla, hogy az egyik unokája a második gyerekét várja, így reagált: „Na, akkor még mindig nem halhatok meg!”
Közben pedig, ha jobban belegondolok, nagymamám már akkor is idős volt, amikor megszülettem, és abban a harmincöt évben, amikor együtt éltünk ezen a bolygón, ő már végig az időskorát élte. Mai kifejezéssel élve sokkal több időt töltött a B, mint az A oldalon, ami tulajdonképpen a hosszú élet egyik legnagyobb paradoxona. Azaz hogy a születéskor várható élettartam nem a fiatal, hanem az idős éveinket nyújtja meg, és ennek számos társadalmi és gazdasági következménye van.
