Éppen kútszerelésből jövök, közli velem a világ legtermészetesebb hangján Ági, miközben fáradtan lehuppan a belvárosi kávézó Thonet székére. Ez a jó a tanyasi életben, állapítja meg elégedetten, hogy az ember magára van utalva, így kénytelen lesz mindenhez érteni. Ő persze most nem tanyán él, hanem Kecskemét külterületén, Méntelken, onnan érkezett az interjú kedvéért Budapestre busszal, de egész gyerekkorát a kecskeméti tanyavilágban töltötte…
– Az volt a legjobb, amikor tavasszal nyíltak a vadvirágok – emlékszik vissza a nyolcvanas évekre. – Egy órába is beletelt, mire eljutottam a tanyasi iskolába, mert ha láttam egy szép, virágos mezőt útközben, azonnal belefeküdtem. Azt is tudtam, mely növényeket lehet megenni. Például a zamatos turbolyát. Uzsonnának megtette. Nem mintha éheztünk volna, mindent megtermelt a család, csak a tejet meg a kenyeret vásároltuk boltban. Hárman voltunk testvérek, a szüleim 1973-ban vették meg azt a régi majorsági épületet, amiben felnőttünk. Döngölt falú, fehérre meszelt házat képzelj el, szerintem több mint kétszáz éves. Nagyszoba, ezt hívták régen tisztaszobának, konyha, a vizet sparhelten melegítettük, és egy fehér, zománcozott lavórban mosakodtunk. A ház körül kétholdnyi, kárpótlási jegyekkel visszavásárolt terület nyújtózkodott, amit apám tritikáléval – a búza és a rozs keresztezéséből létrejött takarmánynövény – ültetett be, mert az jól tűri a szárazságot. Mielőtt elindult a városi hivatalába – mert nem igazi parasztember volt ám, még főiskolát is végzett! –, hajnalban kapált még egy órácskát, meg amikor hazaért, délután is, mi, gyerekek meg segítettünk neki. Tudtuk, hogy a családért tesszük. Tavasszal például rónáztunk. A róna sorkihúzót jelent, hosszába meg keresztbe kihúzod, és ahol keresztezik egymást a vonalak, oda veted el a kukoricamagokat. A két sor között a távolságnak akkorának kellett lennie, hogy egy ló elférjen, mert az húzta maga után a horolót, ami kifordította a gazt. A hagyományos paraszti gazdálkodás utolsó mohikánjai voltunk, azt hiszem. A ház előtt hatalmas gyümölcsös terült el, amit később kivágtak, de én még emlékszem az utolsó fákra. Ettől kezdve elláttunk a gyöpig, amin ősztől tavaszig állt a víz. Állatokat is tartottunk, volt az udvarban malac, birka, liba, pulyka, vadkacsa, gyöngytyúk. Azok ám a furcsa szárnyasok! Nem lehet bezárni őket a tyúkólba éjszakára, felszállnak egy fára, ott gubbasztanak. Egyszer kislányként éppen a teliholdas éjszakát bámultam az ablakból, amikor észrevettem, hogy egy róka lopakodik a fa alá. Addig keringett körülötte, míg elbódította a gyöngytyúk őrszemet, és az leszédült a fáról. Akkor jöttem rá, hogy a népmesék nem kitalációk. Valahogy úgy nőttem fel, ahogy azt Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönben megírta.
A lány, aki ölelgeti a fákat
Ágiból folyik a szó. Mesél a nagy pusztaságról, amikor a jeges úton csúszkáltak el a tanyasi iskoláig, a tintatartós, összevissza karcolt fapadokról, amelyek még az ántivilágban készültek, a vaskályháról, amelyben mindig az aktuális hetes táplálta a tüzet. Ha ő volt a soros, tavasszal még vadvirágcsokor is került a tanári asztalra. A tanító bácsi mindig megdicsérte érte. Zsályát is szedett, meg kakukkfüvet, vérehulló fecskefüvet, mindenki csodálkozott, honnan ismer ennyi növényt. Hát onnan, hogy az édesapjának rengeteg könyve volt otthon, és Ági szabadon dézsmálhatta a bennük rejlő tudást. Az első könyv, amely a kezébe került, a Búvár Zsebkönyvek sorozat fűszernaptára volt. Először rácsodálkozott a sok latin névre a növények alatt: hiszen neki ezek személyes, jó ismerősei innen a rétről! Más kapcsolatban volt ő a természettel. Együtt lélegzett vele…
