Kicsit megcsúsztunk az interjúval, mert Gianni vitte bölcsibe a kisfiatokat, Gianfrancót.
Annoni Zita: Most, hogy újra kismama vagyok, kell a segítség. Nehezemre esik már megemelni, vagy betenni az autóba.
Gianni Annoni: Nekem meg ez mindig egy izgalmas pillanat. Gianfi annyira érzi, mi a reggeli rutin! Nagyon szerencsések vagyunk, mert egy „gondmentes” gyerek. A beszoktatás sem volt annyira bonyolult, mint amennyire vártuk. Egyszerűen imádom! A legszebb dolog a világon, amikor beszélget velem a bölcsibe menet. Végigkommentálja az utat, mikor mit lát. Ma azt kérdeztem tőle, mit álmodott… Persze elkezdett valami teljesen másról beszélni. Természetesen nem értette a kérdést. Tiszta anyja…
Zita: Lehet, hogy azért, mert még csak kétéves. (Nevet.) Mindig azzal viccelődöm, hogy egyelőre két nyelvet beszél rosszul – és nyilván általában azt szeretné közölni, amit ő akar.
Gianni: Egyébként már van is a bölcsiben szerelme!
Na ne…
Zita: Ha nem akar például lejönni a lépcsőn, mert még játszani szeretne, csak annyit mondunk, hogy „de hát Hannuska vár téged a bölcsiben!”. És már indul is.
Olasz–magyar gyerek. Tisztában van a gyökereivel?
Zita: Az első pillanattól nagyon fontos ez a számunkra. A nagyszülőkkel olaszul beszél. Figyel rá Gianni, hogy amikor lehetősége van, olaszul kommunikáljon vele. Sok olasz mesét és zenét hallgatunk.
Gianni: Olaszul imádkozunk.
Nem hiszek annyira a nemzetkarakterisztikákban, hogy „az olaszok ilyenek, a magyarok meg másmilyenek”, de azért játsszunk kicsit: mi lenne a két nemzetből az, amit mindenképpen szeretnétek, hogy benne legyen a gyerekek személyiségében?
Zita: Nekünk inkább az volt a nehéz, hogy én teljesen másfajta családból érkezem, mint Gianni. Számomra az ő példájuk van előttem, hogyan kell ezt jól csinálni.
Ők hogy csinálják?
Zita: Szoros a gyermek-szülő és a testvéri kapcsolat is.
Gianni: Természetesen rengeteg ilyen magyar család is van. Én azt gondolom, a két nyelv teljesen más: az olasznak más a dallama, erősebbek a hangsúlyok, a gesztikuláció. És különbözik a két nemzet közötti életfelfogás is. Nekünk viszont csak annyit kell átadni a gyerekeknek, hogy szívvel-lélekkel szeressék mindkét népet, és meg tudják védeni mindkettőt. Az a lényeg, hogy a szeretetről szóljon az életük: vidámak, pozitívak legyenek. Az olasz nép a napsütésben él, és ez nagyon fontos. Ugyanakkor legyen bennük az anyjuk humora. Én olaszként, lehet, kevéssé vagyok humoros, mint a feleségem. Neki sokat segített ez élete nehéz időszakaiban.
Szülőként az ember sokat gondolkodik rajta, mi az, amit másképp csinálna, mint a saját szülei. Nálatok felmerül ilyesmi?