November végétől elárasztanak minket a „Mire vágynak a magyarok karácsonykor?” típusú cikkek. Ezekből megtudhatjuk, hány százalék szeretne normand, hány ezüstfenyőt; hogy a különböző korosztályok milyen ajándékokról álmodnak, és hogy mi a családok kedvenc ünnepi étele. Ezzel párhuzamosan egyre hosszabb listákat vezetünk arról, mit kell megrendelni, beszerezni, elintézni, feladni, megsütni, megszervezni. Ha az összes tételt ki tudnánk pipálni, az sem lenne garancia arra, hogy filmbe illő, mézeskalács­illatú karácsonya lesz a családnak, de évről évre tovább próbálkozunk. Talán ideje lenne behúzni a féket, megállni egy kicsit, és megkérdőjelezni a saját ünnepi rutinunkat. 

LASSÍTSUNK! 

„It is the most wonderful time of the year” – énekli Andy Williams, és mi együtt dúdoljuk vele. Vajon a felnőttek közül hányan érzik úgy, hogy ez az év legszebb időszaka? A kisgyerekek mind hatalmas várakozással tekintenek a karácsonyra, örömmel vesznek részt az óvodai, iskolai programokban, élvezik a céges Mikulást, a bábszínházat, a fenyőünnepélyt, a kiscsaládos, nagycsaládos együttlétet. Aztán valahogy észrevétlenül mellénk szegődik a görcs: még a karácsony­imádók is elismerik, hogy a készülődés, vendégvárás, vendégjárás rengeteg stresszel jár, és ez nagyon messze esik attól, amiről az ünnepi versek szólnak. 

– A legtöbben elvesztettünk minden tradíciót, konvenciót, amiben a karácsonyt várni lehetett, majd megélni – magyarázza Sárvári Györgyi pszichológus. – Elvesztettük a kis közösségeket, amelyek segítettek tartani a keretrendszert, ezért csak arra a mini, izolált családra kerül a fókusz, az egész ünnepre óriási elvárások tömörülnek. És az óriási elvárásoknak sosem fog megfelelni egy két-három-öt emberből álló közösség. Régen a karácsonyt megelőzte egy egész hónapig tartó, elmélyült rákészülés. Az András-nappal kezdődött az advent, a családok elkészítették a saját koszorújukat együtt, de utána is megvoltak a további lépcsőfokok, ezeken haladva lépésről lépésre megérkeztek lélekben is a karácsonyra. Nem lehet december huszonkettedikéről huszonnegyedikére ezt az utat bejárni, kell hozzá idő. Tartották magukat ahhoz, hogy „András zárja a hegedűt”, vagyis november 30-án vége volt a mulatozásnak, elkezdtek befelé fordulva elcsendesedni. A hagyományok, szokások rengeteget segítettek, mert ha valaki épp el is volt veszve a saját gondjaiban, akkor is vitték a többiek, és végül neki is megszületett az ünnep. A lélek folyamatokban működik, soha nem csettintésre, ezért időt kell szánnunk magunkra. A pedagógusok igyekeznek visszaadni ezt a folyamatot a kisgyerekeknek angyalkázással; hogy Luca-napkor búzát ültetnek, hogy mindennap történik valami, amivel az ünnepekre készülnek, de az idősebbeknél ez a hangulat már gyakorta elvész. Rengeteg felnőttnek kell több szerepben egyszerre helytállnia, a családok távol élnek egymástól, és nem biztos, hogy tudnak egymásnak segíteni. Pedig ilyenkor még jobban vágyik a lelkünk a kapcsolódásra. 

KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS