Csurig tele a busz, mégis rengetegen igyekeznek felszállni az első ajtónál. Az utasok nem húzódnak beljebb, nagy a nyomakodás, lökdösődés, hat-hét ember – köztük fiatal anyuka, karján kétévesforma gyerekkel – nem jut fel a buszra. Egy fiatalember ötletére a lemaradók a középső ajtóhoz sietnek, de egy ellenőr útjukat állja, mert nem nyílik ki az ajtó. „Erre a járműre csak az első ajtón lehet felszállni!” – mondja, és hiába érvel logikusan a fiatalember, például azzal, hogy a busz közepén bőven van még hely, a „hatóság” meggyőzhetetlen: „Ez a szabály.”
A busz elindul, csakhogy azonnal meg kell állnia a piros lámpánál. A fiatalember nem rest, a busz után szalad, és megkérdezi a vezetőt, miért nem várt, hiszen biztosan látta, felférhettek volna még jó néhányan, ehelyett a huzatos megállóban ácsorognak, kicsi gyerekkel is. Mire a sofőr megvonja a vállát, és fölényes nevetéssel válaszol: „Ez nem az én dolgom!”
Nagyon szép, de mosolytalan
„Egy fiatal olvasónk Bódy Gergő riportertől hallotta, majd megosztotta velem ezt a klasszikusan tipikus történetet, s nem túlzás, ha elemzésre érdemes látleletként értelmezzük. Lássuk először az „üzeneteit”!
1. Nem megyek beljebb mások kedvéért, elvégre én már a buszon vagyok, a többiek nem érdekelnek.
2. A szabályokat akkor is betartatom, ha teljesen értelmetlenek.
3. Ha hatalmat kaptam, mindenáron élek vele, még akkor is, ha ártok másoknak.
4. Híve vagyok, hogy szülessen több gyerek, de miért kellene nekem a kisgyerekeseket segítenem?
5. Épp elég a munkámat ellátni, nincs szabad vegyértékem mások bajára.
Rólunk, a viszonyainkról, az emberi kapcsolatainkról szól a történet, s persze arról is, hogy nem lehet csak a válságos időket hibáztatni azért, hogy egyheti magyarországi tartózkodás után nagyon szép, de mosolytalan városnak nevezte egy olasz újságíró kollégám Budapestet. Mert bizony csak a rendíthetetlen rosszkedvüket növelik azok, akik kizárólag önmagukra figyelnek, és észre sem veszik a másik embert. Egyszerű odavetni a biztonságban levők fölényével, nem az én dolgom, csakhogy másnap (vagy egy óra múlva) én kerülhetek olyan helyzetbe, hogy szükségem van mások emberségére, és bizony nagyon fáj, ha segítség helyett ugyanezzel a szörnyű mondattal intéznek el.
Baráti közösség születik
Sokaktól halljuk – gyakran önigazolásul –, hogy az egyén kiszolgáltatott, nincs mozgástere, az őrült politika játékszerei vagyunk évezredek óta. Ráadásul hiába dolgozunk szorgalmasan, nem tőlünk függ a pénzünk értéke, nincs biztonságban se szegény, se tehetős, hiszen „lefelé” gyors és könyörtelen az út. Elegendő egy állásvesztés, néhány bankhitel kései befizetése, egy komoly betegség… Súlyos, vitathatatlan igazságok, csakhogy következik-e ebből, hogy az egyes emberen – rajtunk, valamennyiünkön – semmi sem múlik? Következik-e, hogy olyanok legyünk, mint a gyerekek, amikor a szülők válnak? Tehetetlenek, kiszolgáltatottak, passzivitásra kényszerültek. Rengeteg példa igazolja ennek ellenkezőjét.
