Nézem, milyen tiszta rajta minden, már-már makulátlan: a ruhája, a bőre, a tekintete. Mesekönyvekben látni ilyet a tündérek között. Azt mondja, először leülni igazán úgy éjféltájt szokott, amikor megnézi a telefonján a gyerekek aznapi jegyeit meg a tanárok üzeneteit. 

– De én így szeretem. Ha nem kellene mindig csinálni valamit, abba bele is halnék – nevet. – Hatvannégy éves vagyok, de komolyan mondom, húsznak érzem magam! 

Ezt el lehet hinni. A gyerekek már otthon vannak a meleg fények és a selymes illatok között, a hét iskolás és a legkisebb, az egyetlen óvodás.

Gizi már hatévesen azt mondta, ő gyerekekkel fog foglalkozni mindig. Kicsikkel. Gyerekekkel lenni jó, és főleg családban lenni jó, ezt a szüleitől pontosan megtanulta. Anyukája is ilyen volt: folyton ott zsongott az ő házukban a falu összes kicsije, csupa jókedv volt minden, a szomorúságot egy pillanat alatt le tudta törölni az arcokról. Haladt is Gizi aztán a terv meg az álom mentén, gyermek- és csecsemőgondozó lett, született egy lánya és egy fia, fel is nőttek aztán szépen is, gyorsan is.

– Orvosi rendelőben dolgoztam akkor, asszisztensként, amikor mindketten kirepültek otthonról… – meséli. – Jaj, de hiányzott a gyerekzsivaj a házból! Aztán egy délután kávézgattam a férjemmel abban a nagy üres csöndben, és ő megkérdezte tőlem: te sosem gondoltál arra, hogy nevelőszülő legyél? Még aznap délután telefonáltunk. Másnap kijött a tanácsadó környezettanulmányra… Akkor még gyorsabban mentek ezek a dolgok. 

Mély víz volt: négy testvért ajánlottak fel nekik azonnal, ráadásul úgy, hogy sürgős lenne a dolog. Mert a gyermekotthonban nincs hely, más nevelőszülő pedig nem vállal ennyi gyereket egyszerre, pláne nem rögtön.

– Ő volt az egyik – mutat Gizi a fiatal nőre, aki most a konyhába lép. – Hétéves volt akkor. Az én Böbe kislányom…

Böbe, azaz Erzsi most harminckét éves. Odalép a Mamához – mert így hívja –, forrón megöleli, az arcát megsimítja. Háromgyerekes anya már ő maga is. A legkisebb, a négyhetes most a kisszobában alszik épp, itt, ami még mindig otthon nekik, ha van is már másik, saját, máshol. 

MEG KELL TUDNI BOCSÁTANI

Két héttel a gondolat megszületése után, és még a nevelőszülői képzés elvégzése előtt – akkor még lehetett ilyen is a sorrend – ott állt Gizi a férjével meg a négy idegen, ijedt gyerekkel a nagy birtokon, ahol akkoriban éltek. Gizi pontosan emlékszik az első közös ebédre. 

– Mindenkinek a kedvencét készítettem. Olyan ragyogó örömöt gyerekarcon még sosem láttam, mint rajtuk, amikor észrevették a terített asztalt! Istenem, de boldog voltam! Ám ugyanúgy össze is szorult a szívem. Úgy habzsoltak szegénykéim, mint akik évek óta nem láttak ételt. Emlékszem, ahogy néztünk egymásra a férjemmel, nekem meg csak csorgott a könnyem. 

Böbe fogja közben Gizi kezét. Szorítja. 

– Én nem is az ebédre emlékszem leginkább… – mondja. – Azt az érzést nem fogom soha elfelejteni, amikor megértettem, hogy most egy igazi szerető családba kerültem. Ahol biztonság van, ahol figyelnek rám, ahol nem bántanak. Sőt, megvédenek minden rossztól. Ahol nem raknak ki egy szál pelenkában a mínuszokba, ahol meleg van, és ágyban lehet aludni, ahol valaki esténként odaül mellém, és mesét olvas nekem…  Aki nem élte meg, nem tudja, milyen kisgyerekként teljesen elhagyatva lenni. És amikor megérted, hogy valaki megtalált… az leírhatatlan érzés.

Folynak a könnyei. Gizinek is. Közben felsír a baba a szobában, megy is érte gyorsan, a karjában hozza vissza. 

– Én mindent a Mamától tanultam. Azt is, hogyan kell jó anyának lenni. Ő mentett meg engem – mondja, miközben a kicsi még félig álomba merülve szívja a tejet az üvegből. – Mindig azt hallom, hogy meg kell tudni bocsátani. De én nem tudom, képes leszek-e valaha megbocsátani annak a két embernek, akikhez csakis a vér köt, semmi más. 

Bár Gizi friss nevelőszülőként egyetlen gyerekre gondolt eredetileg, mégsem volt benne semmi félelem. Hogy hogy fogják bírni.