Sok éve befejezte az Evangélikus Hittudományi Egyetemet, de csak idén nyáron szentelték föl. Miért éppen most?

Talán, ha korábban történik a pappá szentelésem, más az utam. Fölveszem a fekete Luther-kabátot, gyülekezetem lesz, prédikálok, tanítok. Ma, ötvenévesen azt érzem, tudom, ki vagyok, mi a feladatom, és nem gyülekezeti lelkészként is az Örökkévalót képviselem. Nem az tesz valakivé, ha lelkészként szolgálok, hanem az, hogy a születésemkor igent mondott rám Isten, és megáldja a találkozásaimat. 

Honnan indult az életútja?

Faluról, paraszti kultúrából, Tótkomlósról. Az öcsémmel szerencsések vagyunk, mert a szüleink nem korlátoztak bennünket. Kulák család – templomépítő ősökkel – elvett földekkel, melyek visszaszerzéséért apánk sokat küzdött. A nagyszüleim, szüleim, a paraszti kultúra sokat adott nekünk. Gyerekkoromban fegyelmezett világban éltünk, vallásos nevelés nélkül, de azt megtanultam: aki a földdel dolgozik, annak más a kapcsolata az éggel is. Egy nagyon zárt világ a kiindulópont.

Amiből általában kitör a fiatal.

Így volt ez velem is. Makó, a gimnázium, a kollégium lázadást hozott. A vélt vagy valós szabadság, a szárnybontogatás időszakát éltem. 

Az mit jelent?

Családi tragédiára hivatkozva például elkéredzkedtem az iskolából, és elszöktem Budapestre, a Fekete Lyukba szórakozni. Előfordult, hogy barátokkal Hobo-koncertre mentünk Szegedre. Pech, hogy valakit kerestek… a szegedi új hídon leltek ránk a rendőrök. De tanultam. A szüleim rettegtek, hogy megbukom valamiből.

Megfontolt, komoly asszony lett. Minek köszönhető a változás?

Hogy hagytak szárnyalni. Pedig tudtam sokkolni őket! Soha nem volt retorzió, örültek, hogy épségben hazaértem. Amikor rövidre vágattam a hajam, és feketére festettem, akkor sem szóltak semmit. A szüleim ösztönösen tudták, ez múló állapot, bennük csak aggódó szeretet volt. 

És igazuk lett. Követi a nevelési elveiket?

Görcsösebb, aggódóbb anyaként élek, úgy érzem, sok mindent elrontottam, aminek oka lehet, hogy csaknem egy évtizedet vártunk az első fiunk érkezésére. Bendegúz már tizenkilenc éves, pszichológusnak készül, határozott véleménye van mindenről, és ki is meri mondani. Útra bocsátó áldásként azt kapta tőlem: „Fiam, te nem tudsz olyat mondani, tenni, ami után hozzánk ne jöhetnél vissza.” Abban hiszek, Isten is így gondolja, hogy az ember nem tud olyat tenni, ami után ő ne szeretné. Samu, a kicsi hatéves, nála még van lehetőség a korrigálásra. 

Hol ismerkedett meg a gyermekei apjával? 

Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. 

Hogy jutott eszébe oda jelentkezni?

Ültem magyarórán, de nem voltam jelen, csak álmodoztam. A tanár épp Ady Endre Karácsony című versét olvasta, mikor bennem megfogalmazódott a kérdés: vajon van Isten? Talán igen, ha egy ekkora költő így tud írni a pillanatról, gondoltam, és ettől kezdve foglalkoztatott a kérdés. A tinédzser a fejlődéslélektan szerint nagy utak megtételére képes.

De ennyire?