Pedig a díszletek tökéletesek voltak, a harangok zúgtak, a város jött-ment, vásárolt, karácsonyi lázban égett. Ők a forgatag közepette a csöndet keresték. Lenyűgözve ültek a Santa Caterina-templom freskói előtt, lassú léptekkel mászták meg a Spanyol lépcsőt, nem siettek sehova. Három, a valahai szentendrei bohém világban baráttá lett magyar. 

Ketten Kanadából, egy Provence-ból. Akkor éppen Rómában randevúztak. Járták az utcákat, s egy délelőtt letelepedtek a Via Margutta egyik kis kávézójának parányi teraszán. Éva, az örök karmester, aki olyan tökéletes boldogsággal tudja élvezni a pillanatokat, hogy az öröme mindenkit beszippant. A társaságában lévő két férfi hálás közönség. A Provence-i építőmester, kőfaragó és életművész. A Füles névre hallgató, halk beszédű – vajon miért Füles… egyszer meg fogom kérdezni –, szóval Füles faművész, míves bútorok, fából varázsolt képek és más csodák mestere. Ha a történetet nem ismerném, akkor is azt mondanám rá, lírai alkat. 

Ülnek a kis teraszon a könnyű olasz reggelik habkönnyű süteményei mellett, az asztalkán kávé gőzölög. 

– Tudjátok, hogy a középkorban itt istállók voltak, lovak és kocsisok? – néz körül a Provence-i.

– Meg márványvágók és kőművesek – mondja halkan a lírai alkat, aki mindent tud, és néha mindent jobban tud. 

Éva hátradől, arcát a napsütésbe tartja, csukott szemmel a jelenbe rántja a férfiakat, finoman jelezve, hogy megint nála lesz az utolsó szó.