Erre Heston Blumenthalnak van egy gyönyörűen bonyolult és ízletes receptje, amelyben élvezettel magyarázza, hogy a krumpli attól ropogós, ha a felszínén mikroszkopikus egyenetlenségek keletkeznek, amiket aztán sütéskor bevon a zsír, úgyhogy a krumplimorzsák olyan ropogósra sülnek, mintha zsemlemorzsába forgattuk volna mindegyiket.

Sokat kísérleteztem én magam is az ideális módszerrel, aztán arra jutottam, hogy a megoldás az előgőzölés, vagy még inkább a kuktában gőzölés, azzal a ravasz trükkel, hogy a gőzölővízbe beleteszem a meghámozott krumpli héjának csíkjait, ezt a végén kidobom, de attól, hogy ebben a krumplihéj-kivonatú vízgőzben párolódik és fő át nyomás alatt a krumpli, úgy őrzi meg az ízét, hogy nem kerül bele extra folyadék. Ezenkívül még két-három evőkanál almaecetet is szoktam tenni a vízbe, ettől kicsit savas lesz a környezet, a krumpli jobban megőrzi a tartását.

Egy kiló krumpli a kukta lezárásától számítva tíz perc alatt készül el (ha nincs kuktánk, gőzölhetjük is fazékba illeszthető gőzölőben, vagy akár egy fazékba helyezett bögre tetejére állított szűrőben, addig, amíg egészen át nem puhul, ez huszonöt-harminc perc – és héj nélkül, sima vízzel is pompásan működik a módszer, de ha tehetjük, adjuk meg a módját).

Persze a tepsis krumplihoz nem feltétlenül szükséges megpucolni a krumplit, ha csak úgy, ahogy van, héjastul vágjuk fel, akkor nagyzolva rámondhatjuk, hogy steakburgonya, és kész.