Első emlékem lenne? Nyílik az ajtó, és én berontok rajta – vagy a fenyőfa lehetett igen nagy, vagy én voltam igen kicsi: óriási, szinte a plafonig érő karácsonyfát idéz az emlékezetem. Minden ragyog, a díszek visszatükrözik a fényeket, és én máris az orromban érzem a családi recept szerint készülő borleves és vaníliás kifli illatát. Szenteste közeledtével még intenzívebben térnek vissza a régi emlékek, különösen, amikor előkerülnek a szüleimtől örökölt, sublótban őrzött, nagy becsben tartott karácsonyfadíszek. Ők 1934-ben házasodtak össze, úgy vélem hát, hogy a kor nagy játékszerraktárainak egyikéből származhattak frissen vásárolt karácsonyi kellékeik: Kertész Tódoréktól, Liebner Zsigmondéktól, avagy a Késmárky és Illés-féle úgynevezett Árkád Bazárból, amelyek már nemcsak „norinbergai” (nürnbergi) és más német játékokat forgalmaztak, hanem magyar gyártású termékeket is. Ezek is szájjal fújt üvegből, kézi festéssel készültek, de még a legrégebbi festési eljárás, az ezüst-nitrátos fényezés tette különlegesen ragyogóvá őket. Sokáig sikerült megőriznem minden – a szó szoros és átvitt értelmében is drága – darabot, különös veszélyt csak a költözködések jelentettek, akárhogy vigyáztam is, a vattába csomagolt csodák lassan fogyni kezdtek.
Milyen jó dolga is lehetett Viktória brit királynőnek, aki a legenda szerint szinte beleszerelmesedett a Lauscha nevű német településen látott, először alma és dió formájú, majd a fényesen sima gömbökbe, és már az 1840-es években jelentős mennyiséget rendelt a feltaláló Hans Greiner műhelyéből. És milyen jó dolga lehetett a királynő kilenc gyermekének, hiszen Viktória hőn szeretett férjének, Albert szász-coburgi és gothai hercegnek az ösztökélésére szerfelett gazdag karácsonyestéket rendeztetett windsori vagy sandringhami kastélyában. Az egyik ünnepségről szóló leírás még a The Times című brit napilapba is bekerült, fotó helyett persze akkor még csak metszetekkel tudták illusztrálni a különleges eseményt, az első „médiakarácsonyok” egyikét: „A királynő nappali szobáit (…) a mennyezetről függő karácsonyfák világították meg, mivel a csillárokat eltávolították. Ezeket az óriási fákat az asztalon álló többi fával együtt bonbonok és színes viaszgyertyák borították. Néhány fa úgy nézett ki, mintha egy részüket hó takarta volna el.”
Viktória királynő – bár roppant távolságtartó, szigorú asszony hírében állt – alighanem mélyen érző lélek lehetett, aki szerette az érzelmeit külsőségekben is megmutatni, karácsony ünnepe pedig különösen alkalmas volt a családi összetartás és ragaszkodás kifejezésére. (Azt, ugye, tudják róla, hogy ő hozta divatba a hófehér menyasszonyi ruhát? És hogy a férje halála után negyven évig mély gyászában csak feketét viselt?) Más források szerint azonban Angliában sem Viktóriáé az elsőség, hanem apai nagyanyjáé, Zsófia Sarolta brit királynéé, aki Albert herceghez hasonlóan Németországban született és nevelkedett, ahol már Luther Márton idejében szokás volt a karácsonyfa-állítás – az elsőt a legenda szerint éppen maga a protestáns reformáció atyja állította 1536-ban. Zsófia Sarolta családjában egy tiszafaágat ékesítettek fel, ez alá helyezték el az egymásnak szánt ajándékokat – amikor a hercegnő 1761-ben feleségül ment III. Györgyhöz, ezt a tradíciót vitte magával a brit királyi udvarba.
Hála Edisonnak
