Az utcán befejezték a kalapálást a garázsfelújítók. Még világos van, Sára odaül az íróasztalához, a klaviatúratámasztó helyére könyvet fektet. Kitölt egy pohárka Salvus vizet, ráhúzza a zajszűrőt a diktafonra, de mielőtt bekapcsolná, nyelvtörőkkel melegít. A pici pocakon pöckölt pockot mondja el, meg azt, hogy rájár a rájára a rúd, és azt is, hogy luxus Moszkvics kisbusz slusszkulcs. Ezután kapcsolja be a diktafont, és…

– Anyja mindig úgy óvta a fiúktól, mint a tűztől…

Annie Ernaux Lánytörténet című regényét olvassa fel éppen. Az írónőnek ítélték idén az irodalmi Nobel-díjat, nem csoda, hogy a vak és látássérült emberek is szeretnék megismerni a regényeit. Sára a Bodor Tibor Kulturális Egyesület önkéntese, könyvekkel bélelt szobája polcán ott a mikrofont formázó A Hangomat Adom-díj, melyet azért kapott, mert ötszáz órányi felolvasás van mögötte. Bereményi Géza, Szabó Magda, Moldova György, Sárközi Mátyás és még sok-sok szerző műve, eddig összesen száz könyv, az ő szépen modulált hangján jut el a vakokhoz.

– Hét éve mentem nyugdíjba, akkor született az első unokám. De tudtam, hogy nekem kell még cél, feladat, meglehetősen aktív vagyok.  

Egészségügyi szakközépiskola után tanárképzőt végzett, teológiát, művészeti menedzsmentet, még festménybecsüs- tanfolyamot is. Harminc évig dolgozott a Magyar Rádió hangarchívumában. Járt énekelni, ötvenkilenc évesen filmfesztivált szervezett, most éppen furulyázni tanul. 

– A neten láttam egy vak fiatalember felhívását, aki felolvasókat keresett. Így ismertem meg Maxit, az egyesületünk ötletadóját. Heti két-három könyvet olvastam fel akkor, de még „fésületlenül”, nem úgy, ahogy ma: gondosan megvágva. Ez itt a képernyőn a hangsáv képe. Amikor hibázom, kopogok hármat, az jól kirajzolódik, így utólag vágom ki a hibákat és a szüneteket is.

Az ember eljátszik a gondolattal, hogy ezt ő is szívesen csinálná, ha már szereti a könyveket… Ez az önkéntes munka szolgálat, nem a saját kedvtelés a lényege. A vak emberek is sokfélék, olvasnának lektűrtől a magas szépirodalomig mindent, és persze tankönyvet, szakirodalmat, ismeretterjesztő anyagokat. Valakinek most éppen rákkal kapcsolatos könyvek kellenek…

– Szerveztünk egy karácsonyi akciót, többen vállaltuk, hogy a táblázatban szereplő régóta várt könyvek közül egyet felolvasunk az ünnepekig. 

A táblázatot is Sára kezeli, így napi hat-nyolc órát tölt az egyesület ügyeivel. Megnyitja a sűrűn rovatolt oldalt, ott vannak a várt és a felajánlott művek, és az, melyikkel hol tartanak. Könyvtárat építenek, a gyűjtemény jelenleg úgy hatezer hangoskönyvből áll.

„Az unokája vagyok”

1961-ben kezdődtek a felolvasások szalagos magnóval, a rádióból selejtezett szalagokkal. Később jöttek a kazetták, a cédék, ma pedig az önkéntesek zöme már otthon olvas fel, telefont, diktafont vagy a laptopot használva. Az a fontos, hogy a felolvasásnak mindig ugyanaz legyen a helye, ne változzék az akusztikus környezet.

Nem véletlenül viseli a felolvasókat tömörítő kulturális egyesület és a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) hangoskönyvtára a színész Bodor Tibor nevét. Ő 1961-ben kezdte a felolvasást, és halála előtt két évvel, 1998-ban hagyott csak fel vele. Akár hetente többször kora reggel bement Budáról a zuglói stúdióba, és a mikrofon elé ült. Victor Hugótól kezdve Gárdonyin át Rejtőig sok-sok könyvet felolvasott.

– Közel kilencezer órányi felvételt készített, és ez már a nettó anyag – mondja a színész unokája, Puskás Kata Szidónia. – Ez ötszáznál is több könyv… Mi sem tudtuk, csak a szövetség munkatársainak árulta el, hogy az a célja, legyen egy egész évnyi felolvasott anyaga. Gyerekként a vak nagypapájának olvasta fel az újságokat, talán könyveket is, biztosan ez volt rá hatással. Megértette, mit jelent egy nem látó embernek, ha valaki eljuttatja hozzá az információt, az értéket, az élményt.

Ha az olvasó meghallaná Bodor Tibor hangját, azonnal ráismerne. Szép és jellegzetes orgánum, az egyik nekrológban azt írták róla, elhallgatott a humánus orgona. Aki látta a Szomszédokat, abban Bodor Tibor Nemcsák Károly kollégáját, Kenéz elvtársat alakította. Színpadi szerepek, szinkron, sok versmondás jellemezte a pályáját, beszédtechnikát is tanított. Nyolcezer kötetes könyvtára volt, két gyereke, tizenegy unokája. És remek humora! Szerette a bélyegeket, a kártyapartikat, a halászlét, és szerette maga köré gyűjteni az unokákat, vonatra, buszra, akár hajóra ülni velük, és irány Petőfi szülőháza vagy az egri vár.

– Ezekre az alkalmakra is készült, lételeme volt a tanítás, az átadás. Itt ez a könyvecske, a fogolytársai készítették, akikkel és akiknek a hadifogságban is színházat csinált.

Fogolytársak köszönő sorai Győrtől Kézdivásárhelyig. Tibornak, kedves Tiborkámnak, Tibikének, aki emlékezetből írta, rendezte, játszotta a darabokat, mellette kulisszagyáros és függönyhúzó volt. Mert tudta, hogy a kultúra őriz, táplál és erősít. Négy évig volt orosz fogságban, 1949-ben tért haza.

– Egy barátnőm szólt, hogy felolvasókat keresnek a vakok könyvtárába – idézi fel Kata a nagypapájától örökölt hintaszékben ülve. – Már csak az ő emléke miatt is jelentkeztem. Beleírtam a levélbe, hogy az unokája vagyok. Egy autós cég marketing- és PR-vezetőjeként ugyan reggeltől estig dolgozom, de mert gyakorlatom van a szervezésben, és önkéntes csapatot is fogtam már össze, én lettem az egyesület vezetője. Amikor eldördítettük a startpisztolyt, úgy gondoltam, a jó vezető elöl megy, így én is felolvasással kezdtem. Most tartok a nyolcadik könyvnél, ez Náray Tamás új regénye. Lassan haladok, de igyekszem.