Köszönöm, hogy ilyen pontosak voltatok, nincs még egy művészfamília, aki ezt utánatok csinálná. A fegyelem a sikereitek titka?
Viktor (szemtelen mosollyal): Apu a fegyelmezett. Ha ő nem áll a sarkára, soha nem ülünk itt.
Linda: Mi is, ne mondd már! Így neveltek minket. Főleg anyu volt szigorú…
Gabi: Muszáj volt. Három gyerek – Linda és az ikrek, Viktor és Benjámin között csupán egy év a korkülönbség –, az apjuk dolgozott, egyedül voltam velük, és az elején még segítségem se volt Amerikában. Képzeld el, mi lett volna, ha nincs rend! Amikor kicsit nagyobbak lettek, már könnyebb volt, a házunk közelében béreltem egy üzlethelyiséget, ahol részben saját tervezésű divatáruval kereskedtem, bármikor átfuthattak hozzám. Kemény volt ott az élet, de remélem, ebből a gyerekek nem sokat éreztek. Számunkra mindig is az volt a legfontosabb, hogy ők biztonságban érezzék magukat. Nekem ez nem adatott meg gyerekkoromban.
1982-ben disszidáltatok, közvetlenül az esküvőtök után, egy hatalmas Color-koncert végén, hajnalban hajtottatok ki a repülőtérre. Gabi a Cini és a Tinik formációban énekelt, Tamás a Color zenekar dobosa volt, tele rajongóval. Hogy tudtátok ezt itt hagyni?
Tamás: Először csak nászútról volt szó, gondoltuk, egyúttal meglátogatjuk Gabi édesapját is, aki már régóta Amerikában élt. Ő adta be a zöldkártyakérelmet a nevünkben titokban, és csodák csodájára azonnal megkaptuk. Akkor most menjünk vagy maradjunk? Tudtuk, ha maradunk, visszafelé nincs út, akkor még vasfüggöny húzódott Kelet és Nyugat között. Fiatalok voltunk, vonzott az amerikai álom, csak azzal nem számoltunk, hogy a zenélésnek ezzel vége lesz. Még volt néhány próbálkozásom, de aztán átnyergeltem az üzletre. Az első éveinket senkinek se kívánom. Alig láttam a gyerekeimet, legfeljebb vasárnaponként, olyankor elvittem őket sétálni. Emlékszem, az ikrek olyanok voltak, mint egy zsák bolha, az egyik erre szaladt, a másik arra, folyton résen kellett lennem. És mindent egyszerre csináltak, ha Ben elesett a kismotorjával, és felrepedt az álla, biztos, hogy Viktor is két másodperc múlva eltanyált, és másnap két betapasztott állú gyerek röhögött rám. Mert mindig nevettek, idétlenek voltak.
Viktor (vigyorogva): Még ma is. Például amikor Ben beteg lett, megműtötték Amszterdamban, és én lóhalálában megérkeztem hozzá a kórházba, annyira nevettünk, hogy megkért, fogjam a biciklijét, és tekerjek egyet a városban, mert felszakad a sebe. Így csináltunk a rosszból jót.
Linda, mit kezdtél két ilyen kis elvetemült fickóval?
Linda: Verekedtünk. Eleinte én voltam az erősebb, de később mindent duplán kaptam vissza tőlük.
Viktor: Mert mindig anyáskodni akartál fölöttünk! Egyébként meg imádtuk egymást.
Tizenöt-tizenhat évesen hazaköltöztetek Magyarországra. Hiányzik a gyerekkorotok?
Linda: Nem igazán. Nekem az iskola utólag is egy rémálomnak tűnik. Iszonyú szorongós kislány voltam, amolyan fura gyerek. Igaz, máig kilógok mindenhonnan. Aztán beírattak anyuék egy zenei suliba, és ott végre jól éreztem magam. A barátaim kicsit hiányoznak…
Viktor: Egy kisvárosban laktunk Long Islanden, ami New Yorkhoz tartozik ugyan, de sokkal csendesebb környék. Nekem azóta se hiányzik a nyüzsgés, bár az mindig nagy álmom volt, hogy Manhattant egyszer kipróbáljam. Két évig laktam is ott a The Voice amerikai tehetségkutató verseny idején, 2015 és 2017 között, minden itthon összegyűjtött pénzemet felemésztette a lakásbérlés. De annyi elég is volt a pörgésből. Budapest valahol a kettő között van, nagyon szeretem, és most már a családom is ideköt. Igazából csak Ben hiányzik, de ő nagyon. A másik felem: tudjuk, mit érez a másik, mit gondol, szinte minden nap beszélünk. Éppen tegnap dumáltuk meg, hogy januárban elmegyünk kettesben két hétre valahova kikapcsolódni. Mondjuk, egy szigetre, még nem döntöttük el.
Ben kisfiát, Kait addig az édesanyjára hagyjátok?
Linda: Az unokaöcsém mindjárt hatéves, már nem olyan kicsi. Ha megjöttek a fiúk, mi fogunk elmenni kicsit vakációzni az édesanyjával, Jessicával, és akkor Ben fog vigyázni Kaira. Alig várom!
Ti mikor láttátok az unokátokat, Gabi?