A nagy reményű fiatalból, a tágabb család első diplomásából keddről szerdára mezőgazdasági munkás lett, az anyja mellett. Éjjel keltem, és tekertem ki anyámmal az üvegházba, négykor, ha megcsúsztunk, fél ötkor kezdtünk, aztán kilenc, fél tíz tájban, amikor elvetemült volt a forróság, hazatekertünk. Otthon, a fülledt, nyomott házban próbáltunk meg pihenni az esti műszakig. A latinos „delelés” eleve kudarcos lett volna, a csapnivalóan szigetelt ház, melynek ráadásul a padlásterébe szorultunk – hiszen Ignác apám egész nap üvöltette a rádiót –, nem engedte volna. Pihentető alvásra esély sem volt, ezért félálomban teltek a napok, reménytelenül és verejtéktől csapzottan. 

Így múlt el a nyár és az ősz. Szeretnék finomabban emlékezni, de apám boldog volt, részvétlen, sőt kárörvendő. Hazaköltözésem a bukás tökéletes metaforája volt, úgy álmodtam, hogy újságíró, költő és ki tudja, mi lesz belőlem, ehelyett most azt csinálom, amit mindenki csinált a családban, és amit ebben a családban örökké csinálni kell. Ignácot nem is boldogság vette körül a delíriumban, hanem a megkönnyebbülés, az önfelmentés súlytalansága. Neki tehát nem azért nem sikerült kitörnie, mert elszúrta, hanem mert nekünk, egyszerű embereknek ilyesmit nem lehet. Aki parasztnak született, annak kell maradnia. A kasztrendszer nem rulett vagy tombola, az Alföld mélyéről sosincs jó gurítás, se nyertes szelvény. 

Hogy én mit gondoltam: nem számít. Szenvedtem, sajnáltam magam, és próbáltam menteni a menthetőt. A kétségbeesésem egyfelől apám legfontosabb „hagyatéka” volt (még élt, de ezt már akkor is „rám hagyta”), még ha a rémületem nem vegytisztán tőle kapott csomag is volt, inkább az ő szerepének átértelmezése. Teher és ajándék egyben, amit örököltem tőle, és amiből már lepárlott a „saját tudás”: az egyéni szorongás. Megélve apám kudarcát, meg voltam rémülve a gyöngeségemtől, kétségbe vontam saját kitartásomat. Lebegett fejem fölött a bárd, a kötelező sorkatonaság másfél éve, amitől nem azért féltem, mert kegyetlen volt. Ismertem a kollégiumok, zuhanyzók, férfiszakaszok világát, diákotthonokban, néptáncegyüttesekben, főbérlő nélküli albérletekben edződtem. Tudtam, elég okos és rutinos vagyok hozzá, és a testi erőm is elégséges, hogy a szakaszban ne szedjenek szét, hogy szürke eminenciás tudjak maradni. Aztán lassan, a korlátozott, de létező népszerűségem megőrzésével tűrhető, sőt jó pozíciókba evezzem föl magam. Erre többé-kevésbé képes lettem volna.