Ez már a második nagyjátékfilm, amelyben főszereplőként láthatunk, és nemcsak művészmozikban, hanem multiplexekben is zajlanak a vetítések országszerte. Az arcod és a neved végképp ismertté vált, megváltozott ezáltal az életed?
Érdekes, mert azt érzem, nem a döntéseim következményeként, hanem azok ellenére alakultak így a dolgok. Arra törekedtem, hogy akár a népszerűség rovására is, de minél magasabb szakmai minőséget képviseljen az, amiben dolgozom. Tisztában voltam vele, hogy ennek színészként megvan a hátulütője, megkockáztatom, hogy naiv és talán korszerűtlen gondolat. Viszont tudatos döntés volt, amit megelőzött egy kegyetlenül őszinte szembenézés önmagammal és a legmélyebben őrzött, karrierrel kapcsolatos vágyaimmal és félelmeimmel. Akkor arra jutottam, hogy ha választanom kell, fontos, hogy azoknak az embereknek tetsszen a munkám, akiknek leginkább adok a véleményére. Talán ezért nem alakult ki bennem igény az ismertségre. Régen, ha egy idegen megszólított az utcán, hogy látott valamiben, mindig csodálkoztam, és különös véletlennek könyveltem el az esetet. Az utóbbi időben megszaporodtak az efféle véletlenek, és ez nagyon hízelgő, ugyanakkor a lényegi dolgok nem változtak.
Amikor világossá vált számodra, hogy színésznő leszel, fényesebbnek képzelted ezt a pályát, vagy rögtön világos volt, hogy itt bizony az embernek nemcsak a keze lesz piszkos, de még talán pokolra is kell mennie?
Őrület, hogy az ember kamaszként dönt róla, mit is fog csinálni élete során, aztán ott találja magát harminc-negyven évesen, hogy még mindig egy kislány álmait próbálja valóra váltani… Nem volt olyan ambícióm, hogy sztár legyek, inkább az érdekelt, vajon mitől olyan végtelenül izgalmasak a klasszikus, nagy színésznők, mint például Gena Rowlands, Maria Schneider vagy Faye Dunaway. Nem a ragyogás tetszett meg a dologból, inkább arról ábrándoztam, hogy filmekben játszom, vagy hogy külföldön is megállom a helyem. Nem láttam át, hol vannak a korlátok, meddig juthat el ma egy színésznő, akár a hazai piacon, akár a nagyvilágban. Romantikusabbnak képzeltem el az egészet, és nem is kapiskáltam a dolog húsvásárjellegét. Viszont ahogy múltak az évek, furcsamód elkezdtem meglátni a praktikum szépségét a rideg szakmaiságban. Amikor pedig felfedeztem, hol vannak a határaim, szinte azonnal sikerült átlépnem azokat. Hiszek a sorsszerűségben, és mára értelmet nyert számomra, hogy „vakon”, de ezt a szakmát választottam.
A színjátszásban is vannak trendek, mint a divatban és a képzőművészetben? Mik a meghatározó vonulatok?
