Egy hatalmas fémajtót keresek a Váci és az Irányi utca sarkán. Döngve csukódik be mögöttem, a hátulján rögtönzött cetli: „Csukd be, mert fűtünk!” Jó jel, ezek szerint még bírják fizetni a számlákat. Lebotorkálok a lépcsőn (hány méter mélyen lehetek?), csak ott emelem fel a tekintetem: kétméteres „óriás” áll előttem, lobogó ősz hajjal. Cziczó Attila.

– Ahol én fel tudok állni, az színházi nézőtérnek is be szokott válni – neveti el magát. Int, hogy kövessem.

Varázsütésre fény gyúl, és hirtelen feltárul előttem a színház és kávézó. Valóságos ékszerdoboz. Vörös bárpult, középen asztalkák, elöl egy pódium dobszerkóval, fölötte a falon a logójuk. Előadás után koncert lesz, a Csíkos Tofu színészzenekar lép fel, árulja el Attila. A nevét úgy kapta, hogy a technikusuk megkérdezte tőlük, kin milyen alsógatya van, és mit evett ebédre. Hajnal Jani, az egyik színész elárulta, hogy rajta csíkos, és tofut evett délben. Telitalálat! Néhányan a színészek közül szeretnek énekelni, Attila és két haverja jól játszik hangszeren, ha kedvük kerekedik, zenélésbe torkollik az este. A nézők lelkesednek érte. Múltkor éjfél körül, már magasra csapott a hangulat, betévedt ide egy svéd társaság, a végén együtt „vonatoztak”.

– Ez egy „örömtanya” – magyarázza Attila, miközben a színházterem felé vezet. – Ha úgy tetszik, magamnak csináltam, hogy megmutassam, mit tudok, és kiteljesedhessek. A darabokat én írom, én is rendezem, és ha csak tudok, magamra is szabok szerepeket, mert imádok játszani. A ma esti előadásból például nagyon hiányolom magamat, vérzik a szívem, hogy nem lehetek a többiekkel a színpadon. Ez az „egyszemélyes színház” természetesen nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Ha rossz előadást hozok össze, a nézők nem jönnek be.

A nagy varázsló hirtelen megáll. Négy apró marionettbábu lóg az előtér falán.

– Ezek díjak, a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozón nyertük őket az akkori szín­játszóim­mal. Elhoztuk a két legjobb rendezés és a két legjobb előadás díját is. Az amatőr szcénában el voltam kényeztetve, ezért szokatlan most, hogy ilyen nehéz a profik közt boldogulni. Mindig is szakmán kívülinek tekintettek, amit soha nem értettem, hiszen annak idején Székesfehérváron nagyszínházi előadásokat is rendeztem, de mára megbékültem a helyzetemmel. A lényeg, hogy a nézőknek tetszik, amit csinálunk, márpedig a FÉM telt házakkal játszik… Na, itt a színházterem!