A szemérem, a jó ízlés, a kényelem mind meghatározták, mit viselek el, és meddig, és persze titokban sejtettem, ennél jóval többet is elbírok, azért a lányunk rendre képes meglepni. Neki, ahogy olyan sok háromévesnek, még nem tabu a teste, kíváncsi rá, figyeli, akarja tudni, mi történik vele. Nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy a mosdó ajtaja ezentúl nincs feltétlenül bezárva, ha magamra csuktam, és bármelyik pillanatban kivágódhat. Elvégre ha elkészül egy kavicsfestés, vagy megfőtt a játéktűzhelyen a paradicsomos húsgombóc, ne adj’ isten eltört a törhetetlen játék, akkor azt abban a pillanatban el kell mondani anyának vagy apának. És abban nincs semmi különös, ha ők éppen a vécén ülnek.

Mit mondjak, minden idegszálam berzenkedett az ilyen helyzetektől, de valahogy a dolog fordítottja segített. Mert még az évek biztos szobatisztaságával is lehet izgalmas családi kaland a téli játszótér vagy a karácsonyi vásár, ahol overált, harisnyát kell letiporni térd alá egy akkora fülkében, ahol a magányos, csak az ingerei­vel küzdő ember is klausztrofóbiás lesz. Két főnek meg kínosan szűkös, és persze mindig akad némi tárgyi többlet is, két plüsskutya, egy hátizsák, minden igényt kielégítő kavics- és makkgyűjtemény, saját vécépapír, nedves törlő és más, a túléléshez feltétlenül szükséges eszközök. És akkor az apa görnyedve tartja a levegőben, közben bohém ifjúságára gondol, de csak annyira réved el, hogy a gyerek nehogy hozzáérjen a klozethoz, mert az adott nyilvános illemhely (ha van!) utoljára a köztársaság kikiáltásakor volt komolyabban kitakarítva.

És vannak persze másféle határok is. Hanna nem félős, nem undorodik semmitől, nem tart az állatoktól, bogaraktól, semmiféle élőlényt nem lát csúnyának, félelmetesnek. A napokban dedikálásra tartottak az anyjával, hogy az óvó néniknek legyen karácsonyra összefirkált Boldizsár Ildikó-kötetük, amikor az első sarkon megláttak egy szárnyszegetten vergődő denevért. Hanna lelkesedése, segíteni akarása, öröme az anyja szerint leírhatatlan volt. A lányunk élete bő felét már úgy élte le, hogy állatorvosnak készül, és most hirtelen „bevetésen” találta magát. Arról szó sem lehetett, hogy a kellemes külsejű, barátságos, emberekkel kifejezetten könnyen kapcsolatot teremtő szárnyas patkányt ott hagyják az út szélén. Hívták a miskolci madárkórházat, a pesti állatkertet, kértek dobozt a fodrászatból, és fogadták a jószándékú járókelők tanácsait. A denevér végül elbuszozott velük a dedikálásra, ahol a Magvető keresztnevet kapta, és a könyvesboltos kollégák is örültek a kivételes látogatónak. Magvető a kényelmes dobozában hazakerült hozzánk. Amikor este én is befutottam, majdnem kidobtam a konyha közepéről a viseltes dobozt a raktárnak használt hátsó erkélyre, de Hanna úgy rikoltozott a kádból, hogy előbb bementem hozzá.
Nem akartam hinni a fülemnek. Kevés állattól undorodom jobban, gyerekként többször is a hajamba keveredett, és most ott motoz egy a lakásban! Hanna­ közölte, megvártak az itatással, mert éjszakára meg kell itatni az édeskét – fecskendőből. Próbáltam elhinni. Hanna eksztázisban volt, amikor a csinos, sötétbarna vérszívó nyalogatta a fecskendőről a vízcseppeket. Aztán végre visszazártuk rá a fedelet, és nekem kezdett helyreállni a vérnyomásom. Az „itatás” közben másra sem tudtam gondolni, mint hogy ha ez a patkány repülni kezd, én leszek, akinek meg kell küzdenie vele…

Másnap reggel az állatkertben kezdtünk, ahol az állatorvos bácsi átvette a sérült denevért, és nagyon megdicsérte Hannát, hogy megmentette az életét. Kérte, majd telefonáljon, érdeklődjön, hogy van Magvető. Este a lányom bevette magát a fotelomba, álmodozva nézett maga elé, aztán rám pillantott, „megmentettük az életét!”, mondta meghatódva, és én végre nemcsak megértettem, de el is fogadtam, hogy az árnyékom azért van, hogy ha kell, át tudjam ugorni.