Szeretjük azt hinni, hogy a megbocsátás a gyengeség jele, holott épp ellenkezőleg. Óriási bátorságra vall, ha valaki mer szembesülni a bántódások nyomán feltoluló érzelmeivel, szembenézni azok esetleges igazságtartalmával, vagy eljutni odáig, hogy valójában a sértés nem róla, hanem a sértő félről szól. Hogy is mondja Edith Eva Eger amerikai pszichológus és holokauszt-túlélő? Azt, hogy mi történik velünk, nem választhatjuk meg, de hogy miként reagálunk rá, azt igen. 

És ez szorosan összefügg azzal, milyen emberek szeretnénk lenni, milyen értékeket kívánunk képviselni, és ezek mentén milyen döntéseket hozni. Ha nincs bennünk ilyenfajta tudatosság, akkor a tetteinket folyton a gyerekkori mintáink fogják meghatározni, amelyek amúgy is lépten-nyomon felszínre törnek. Ám ha tisztázzuk magunkban, milyen emberekké szeretnénk válni, átírhatjuk a rossz mintákat. 

Segít-e a bosszú?

Ha valaki megbánt minket, az első reakciónk önkéntelenül az, hogy dühösek leszünk, és szeretnénk visszavágni. Akadnak kultúrák, ahol bosszúállás nélkül nem is képzelhető el a megbocsátás. Szemet szemért, fogat fogért… De vajon segít-e a bosszú megbékülni a történtekkel?

– A tapasztalat az, hogy nem – szögezi le Békési Edina pszichológus, viselkedéstudományi szakember. – Hiába veszünk elégtételt, nem könnyebbülünk meg tőle. Gondoljunk csak egy szóváltásra. Ha valaki megsebez egy mondatával, és mi kapásból megtoroljuk egy sértéssel, spirálba kerülünk, ami egyre mélyebbre visz mindkettőnket. A fájdalom újabb fájdalmat szül, és mi egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat. Mi lenne, ha fordítanánk a stratégiánkon, és kis időt hagyva magunknak azt felelnénk a bántó félnek: ez most nagyon fájt nekem. A másik biztosan nem erre számít, és megrökönyödik. Azzal, hogy a saját dinamikánk megváltozik, esélyt adunk neki arra, hogy ő is másképp reagáljon. Szembe tudjon nézni azzal, hogy fájdalmat okozott. De ha nem vagyunk elég tudatosak, ez nem így lesz. Szükségünk van egy lélegzetvételnyi szünetre, hogy rálássunk arra, mi is történt most velünk, csak így tudunk a legbelsőbb érzéseinknek őszintén hangot adni. Valójában ekkor kezdjük el támogatni magunkat, nem akkor, ha a sértést sértéssel toroljuk meg. 

Nem plasztikai műtét

De vajon meg kell-e bocsátani a sértést? És most nem csip-csup ügyekről van szó, hanem igazán mélyre menő, nagy traumákról, amelyek akár az ember jóba vetett hitét is megingathatják.