Chelsea Banning izgatottan készült első könyve dedikálására, ám csak két barátja jelent meg az eseményen. Csalódottságának a Twitteren adott hangot, mire több világhírű író elmesélte neki a saját pályakezdésének buktatóit. Margaret Atwood, Neil Gaiman és Stephen King is járt úgy, hogy senki nem volt rájuk kíváncsi, Jodi Picoult-val pedig többször megesett, hogy csak az szólt hozzá, aki a mosdót kereste. Banning elsírta magát az őszinte történeteket olvasva, és úgy döntött, tovább próbálkozik. Ezek a számomra kedves szerzők ismét bebizonyították, hogy egy-egy pofára esésből rengeteget tanulhatunk. Különösen fontos lenne ezt szem előtt tartanunk a 21. században, amikor a közösségi médiában csak a sikert, örömöt, nagyszerűt látjuk.

Pár éve jöttem rá, hogy egy kudarctörténet kifejezetten felszabadítóan hathat másokra. A nagyobb fiam fél évig Angliában tanult, és amikor hazajött, tíz tantárgyból kellett osztályozóvizsgát tennie. A kémia nem sikerült, a tanár megjegyezte, hogy ez kevés, és kérte, hogy jöjjön vissza egy hét múlva. A fiam teljesen összeomlott, hogy itt a vég. Stresszoldásként a férjemmel elmeséltük, hányszor utóvizsgáztunk az egyetemen, ő pedig elképedt, hogy mi is baltáztunk már el komoly dolgokat. Azóta sokkal jobban figyelek, hogy beszéljek a kudarcaim­ról is. Nem mintha a kamaszok szemében pie­desztálon lenne a szülő, de ők csak a végeredményt látják, és nem tudják, előtte hányszor buktunk el.

Lehetne ez is egy újévi fogadalom, hogy legalább a családtagjaink, barátaink előtt ne játsszuk el a „bezzeg”-et. Nem kell félni, nem a kárörömöt fogjuk látni az arcukon, sokkal inkább a reményt, hogy minden túlélhető. Az is, ha bénáztunk a céges prezentáción, ha rosszul sikerült az érettségi, nem nyertük el a megpályázott állást, vagy megcsalt a másik. Ezzel ráadásul magunkon is segítünk, mert amikor szavakba öntjük a történteket, jobban megértjük az egészet, és minden alkalommal örülhetünk, hogy lám-lám, idővel csak megoldottuk a problémát, túljutottunk a nehézségen, vagy egyszerűen elfogadtuk a megváltoztathatatlant. Kezdem én, mondjuk, egy régivel és egy újjal. Csak harmadszorra sikerült átmennem az autó­vezetői vizsgán, évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy merjek Budapesten vezetni, de a belvárosban még két évtized után sem tudok leparkolni. Friss kudarcom, hogy nem gyógytornáztam rendesen, és ennek következtében a lumbágómmal meg a befagyott vállammal jelenleg úgy mozgok, mint egy nyolcvanéves. Most önök jönnek.