Új sorozatunkban arra kérünk neves művészeket, tudósokat, szakembereket, meséljenek róla, milyen hatásokra váltak azokká, akik mára lettek. Első alkalommal Scherer Péter oszt meg velünk öt meghatározó élményt, amelyek formálták őt.

Először a színpadon

Ötödik osztályban a magyartanárom kezembe nyomott egy prózát Karinthy Frigyestől, Földrajz­óra 2852-ben volt a címe. „Neked olyan huncut szemed van – tette hozzá –, olvasd el, és ha megtetszik, elmondhatod az iskolai Ki mit tud?-on.” Hát én ezzel a novellával nemcsak az iskolai, hanem a városi tehetségkutatót is megnyertem. Ott álltam, mint Babszem Jankó, a magam száznegyven centijével a hatszáz fős ajkai mozi színpadán, és az emberek legnagyobb meglepetésemre dőltek a nevetéstől. Akkor fészkelte be magát a kisagyamba a gondolat, hogy színész leszek. Édesanyámnak bérlete volt a Veszprémi Petőfi Színházba, kettesben jártunk az előadásokra. Érettségi után először jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, de nem vettek fel, végül a Műszaki Egyetemen kezdtem el a tanulmányaimat Budapesten. Azonnal kerestem magamnak egy amatőr színházi társulatot. 

Brando, a példakép

A nyolcvanas években már eljutottak Magyarországra az amerikai és olasz művészfilmek, Pesten a Filmmúzeumban vetítették őket, ahova rendszeresen ellátogattam. Aki leginkább elvarázsolt, az Marlon Brando volt az Utolsó tangó Párizsban című Bertolucci-filmben. Felejthetetlen élmény maradt, hatszor láttam! A magyar színészek közül pedig Latinovits Zoltán gyakorolt rám mély benyomást, csodálatosan mondott Adyt és József Attilát, az ő tolmácsolásában szerettem meg a verseiket. 

Tabuk nélkül

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .