Most, hogy megérkeztünk a reggeli hat-húszas fapadossal, kábán szendvicseztünk és ittunk egy kávét a reptéren, majd bevonatoztunk a Flughafen-Expresszel a főpályaudvarra, neki is vághatunk a német fővárosnak. Csodás a közlekedés. A FEX úgy jár, mint a svájci óra – és jóval olcsóbb, mint kitaxizni Ferihegyre.
De az egész várost át- meg átszövi az U-Bahn és az S-Bahn hálózata. Előbbi a metró, utóbbi meg a vonat és a metró keveréke, csak ez a föld felett, magasított vágányokon és töltéseken megy egy nagy, kör alakú pályán. A Hauptbahnhof, a főpályaudvar egy óriási üvegkocka, építészeti remek, és úgy húzódnak benne alul-felül-középen a mindenféle vágányok és peronok, akár egy intergalaktikus űrállomáson. Az S-Bahn megállóit is szeretem: sokuk olyan, akár egy ívelt acélüveg garázs, nagy vasszögekkel-csavarokkal – meg a fém, a fékezés során keletkező fékpor és a gumi tömegközlekedés-szagával. Ennyit a berlini tömegközlekedés poétikájáról… Vagyis nem. Az S-Bahn ugyanis magasan fut, és a vágányok alatt hosszan ívelő boltozatú helyiségek sorakoznak szinte mindenütt. Kocsmák, mindenféle náció éttermei, minimúzeumok vagy kisboltok, ahol rengetegféle felesleges dolgot vásárolhatunk.
Kedvenc helyem Berlinben éppen egy ilyen terület: a keleti részen, a Spree folyó partján, a James Simon parknál. A kis füves területről átlátni a múzeumsziget barokk épületeire – amik között szintén S-Bahn-vágány fut, néha a vashídon át-átcsattogó vonatokkal –, és ha itt rendelünk egy berlini lager sört vagy kávét, és nézünk magunk elé hosszasan, akkor kiteleportálunk a fejünkből, és elönt bennünket valami nagyszerű könnyedség. A másik kedvenc helyem is itt van a közelben: a Hackescher Markt. Piactér volt régebben, és most is rendeznek itt kirakodóvásárt, működik zöldséges, miegymás. De éttermek, sörözők, kávézó is – és valahogy mindig elfog itt az otthonosság érzése.
A múlt nyomai
A kilencvenes években, közvetlenül a fal leomlása után hurráoptimizmus uralkodott el a németeken, majd elkezdtek beletolni elég sok pénzt a keleti régiókba. De még az ő pénzük is kevés volt ahhoz, hogy a negyvenéves szocializmus nyomait eltüntessék arrafelé. A főváros jó része kicsit szegényes, szakadt maradt. Olcsó volt az élet, és jött is ide boldog-boldogtalan. Kreatív szakmák képviselői, kelet-európai vízvezeték-szerelők, diákok – Berlin egyszer csak azon kapta magát, hogy a lazaság, a buli és a gondtalan európai élet epicentruma. Aztán rajta ragad, hogy „cool”, vagyis menő, és beindult a dzsentrifikáció: egyre több és többféle ember áramlott ide, velük együtt némi pénz is, és a főváros szépen kimosakodott. A kilencvenes évek laza fiataljai meg középkorúak lettek, polgárosodtak és nyugira vágytak. Akinek ma Berlin még mindig túlzottan nyüzsög, az elköltözik a környező nagyvárosokba. Például Lipcsébe, amit sokan az „új Berlinként” emlegetnek.